félperces szösszenetek, egyebek

Az idő negyvenkét óra harminchat perc harmincegy másodperc és lassan növekszik. De nem így Dimitrij Bukatov számára. Neki az idő múlása most nem más, mint néhány izzadságcsepp, mely időről-időre végiggördül a tarkóján, egészen az inge nyakáig, apró nedves foltot hagyva maga után.
Mozdulatlanul ül az íróasztalánál, mögötte az ablakon túl lassan kigyúlnak a város fényei, míg odalent a délutáni csúcsforgalom hömpölyög a külvárosi kerületek felé. Jobb keze a kihúzott fiókban pihen a fekete bársonyon fekvő revolveren. Mellette elszórtan hever nehány arany színű töltény. Ekkor ajtónyílás zaja hallatszik.
– Uram… – szólal meg bátortalanul a szobába félig belépő nő.
– Natasa, külön meghagytam magának, hogy senki se zavarjon, amíg nem szólok – förmed rá Dmitrij gondolataiból feleszmélve, de tekintetét nem emeli fel.
– Ne haragudjon uram, de a felesége a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak a délutánra megbeszélt…
– Nem felejtettem el Natasa, nem felejtettem el…
Az ajtó tompán becsukódik, s nyomában még némi parfüm illat lengedez tétován. Dmitrij lassan az asztalon fekvő naptárra néz, lapoz egyet, majd tekintetével elidőz egy pirossal bekarikázott bejegyzésen; negyvenháromtól negyvennégy óráig Tányát szeretni. Közben megigazítja a nyakkendőjét és erőtlenül nyel egyet.

§37 · 2010 április 21, 20:33 · félperces · (na ehhez szólj hozzá) · Címke: , , ·


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.