Az idő negyvenkét óra harminchat perc harmincegy másodperc és lassan növekszik. De nem így Dimitrij Bukatov számára. Neki az idő múlása most nem más, mint néhány izzadságcsepp, mely időről-időre végiggördül a tarkóján, egészen az inge nyakáig, apró nedves foltot hagyva maga után.
Mozdulatlanul ül az íróasztalánál, mögötte az ablakon túl lassan kigyúlnak a város fényei, míg odalent a délutáni csúcsforgalom hömpölyög a külvárosi kerületek felé. Jobb keze a kihúzott fiókban pihen a fekete bársonyon fekvő revolveren. Mellette elszórtan hever nehány arany színű töltény. Ekkor ajtónyílás zaja hallatszik.
– Uram… – szólal meg bátortalanul a szobába félig belépő nő.
– Natasa, külön meghagytam magának, hogy senki se zavarjon, amíg nem szólok – förmed rá Dmitrij gondolataiból feleszmélve, de tekintetét nem emeli fel.
– Ne haragudjon uram, de a felesége a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak a délutánra megbeszélt…
– Nem felejtettem el Natasa, nem felejtettem el…
Az ajtó tompán becsukódik, s nyomában még némi parfüm illat lengedez tétován. Dmitrij lassan az asztalon fekvő naptárra néz, lapoz egyet, majd tekintetével elidőz egy pirossal bekarikázott bejegyzésen; negyvenháromtól negyvennégy óráig Tányát szeretni. Közben megigazítja a nyakkendőjét és erőtlenül nyel egyet.
Vélemény, hozzászólás?