Kedvtelen vihar előtti fülledtség volt. S ahogy hazafelé gyalogolt a lágy szellő néha ismeretlen távoli illatokat sodort elé. Illatokat, melyekről nem tudni kihez tartoztak egykoron és vajon miért eresztették szélnek őket ily hanyagul. Sohasem megélt pillanatok és érzések kósza emlékeit. Egy elérhetetlen világ tovatűnő színes kavalkádját.
Összeszorult a szíve. Könnybe lábadt szemmel folytatta útját. S miközben saját érzéseivel próbált hadakozni, már csak arra tudott gondolni, hogy sírni csak ott szabad, ahol senki sem látja.
Szeme sarkából ráncok futottak szét, de lábuk alatt elfogyott az út. Messziről jöttek. Csillogó szempár kisérte őket és emlékek hintáztak alant; fakók és erőtől duzzadók.
S ha néha kelletlen ujja köré csavarta nap fakította tincseit, azok hát csavarodtak. Újra és újra. Míg jobb napjain a gömbölyű vidámságba barázdákat szántott egy huncut mosoly.
¶ vörös
Hajnali kettő is elmúlt már. Óvatosan csukta be maga mögött az ajtót. Lassan, halkan szabadult meg a ruháitól a fürdőszoba felé tartva. Kezét az arcához emelte. Még érezte rajta az illatát. A vágy és vágyódás semmihez sem fogható bódító illatát. S ahogy nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát; egy pillanatra még belényilalt az íze, mely megfakulva keveredett sajátjával. Felkapcsolta a villanyt. A zuhany alatt még utoljára végigsimogatta bal karját, mely még most is borsózva emlékezett az első pillanatra, mikor bőre a bőréhez ért. Ezernyi vízcsepp milliónyi nyelve próbálta lenyalni testéről az emlékeket. Csak ott legbelül, ott mélyen bent nem volt semmi, ami enyhítette volna a be-bevillanó képek felkavaró kavalkádját, miközben a lefolyóban keringő víz lassan vörösre változott.
Kezébe fogta a gyűrött papírt s a doboz köré csavarta. A korábbi hajtások emléke nyomán próbálta elegyengetni a makacs ráncokat és hullámokat. Majd végül a masni is a helyére került. Mikor elkészült, visszatette oda, ahol először találta. Kiment a szobából, majd néhány pillanat múltán újra visszatért. Szemei csillogtak, arcára mosolyt rajzolt az öröm, mikor meglátta a színest dobozt az asztalon. Nagy lelkesedéssel kezdte bontani az ajándékot, de közben vigyázott arra, hogy nehogy eltépje a papírt, mert később még vissza szerette volna csomagolni. S így ment ez még jó néhány alkalommal.
S miként gyermekkorunkban az ajándékokat; úgy szeretjük időről-időre elővenni legkedvesebb emlékeinket, hogy ki- és becsomagolva újra és újra átélhessük őket.
…aztán elfordult a kulcs a zárban, maga mögött hagyva megannyi emléket, vidám nevetéseket, huncut kacsintásokat, tétova könnyeket, hajnalig tartó virrasztásokat. S nem maradt más, csak néma csend, melyet néha meg-megtör a utca távoli zaja, miközben néha – mikor senki sem látja – sóhajtanak egyet a nagy fehér falak…