– Játszunk? – kérdezi bé és mielőtt még igennel felelnék már veszi is elő a dobozt. Kihajtja a táblát és felrakja a bábukat; egyet neki, egyet nekem.
– Új szabály van – mondja és közben huncutan mosolyog –; ha én dobok, te lépsz, ha te dobsz, én lépek. Te az én bábumat mozgatod, én a tiédet.
– Rendben – felelem, majd tovább folytatja.
– Hatosra újra kell dobnod. Ha utolérlek, akkor kimaradsz. Itt a start.
– De hol a cél? – kérdem.
– Cél? – néz rám kérdőn – Cél az nincs. A cél az, hogy együtt lépjünk, olyan közel, amennyire csak lehet. Ha nagyon lemaradsz, akkor nincs több dobásod és vége a játéknak.
– És akkor újrakezdjük? – kíváncsiskodom.
– Talán igen – feleli, majd egy pillanatig hezitál –, de másik bábukkal. – majd eldobja a dobókockát és rám néz – Én már dobtam. Te jössz!
Valami volt a levegőben azon a délutánon. Bével sétáltunk a Dunánál és sokat nevettünk. Élveztük, ahogy a langyos levegő csiklandozza az arcunkat. Kifeküdtünk az egyik mólóra egymás mellé és néztük a nagy kék eget. Rég nem csináltunk már ilyet. A túlpart felett sárkány alakú felhők kergetőztek. Bé meg is jegyezte, hogy egyszer még belőle is lehet sárkány. Kicsi, zöld, egyfejű – viccelődött. Nem, belőled nem – feleltem mosolyogva. – Vagy ha mégis, hát Te lennél a világ legkedvesebb sárkánya.
És tényleg.
¶ csábítás
Egy doboz csoki bonbon telepedett az éjjeliszekrény szélére úgy másfél héttel ezelőtt. Egészen apró doboz volt, kilenc kis csokoládé kockával. Már-már úgy tűnt, hogy kezdi otthon érezni magát, mert a legutóbbi alkalommal is nagy gonddal körül lett törölgetve, akárcsak a festett porcelánok a polcon. Nem is számítottam hát rá, hogy Bé ma meg fog állni mellette, a kezébe veszi és megszimatolja. Kinyitotta, kivett belőle egyet és az orrához emelve elmélázott azon, hogy vajon belül is ugyanolyan illata lehet-e.
– Hát persze, ezek a csokoládék már csak olyan huncut teremtmények, hogy kívül finom édes illatot hazudnak, belül meg mondjuk spenótból vannak tükörtojással – mondtam neki viccelődve.
Erre ő fogta magát és ezen felbátorodva kibontotta.
– Jó, akkor ezt most félbeharapom a bizonyosság végett – s már a szájában is volt –, de nem nyelem le. Ha akarom még össze is tudom ragasztani! – vágott vissza csillogó szemekkel, mint aki komolyan gondolja. – Sőt! Tulajdonképpen el is időzhetne a számban – folytatta az előbb gondolatmenetet –, mert amíg nem nyelem le, addig még tökéletesen visszaállítható az eredeti állapot!
Ó, édes csábítás! Csokoládé a neved! Természetesen a bonbon nem alakult vissza az eredeti formájába, mert miért is tette volna? Ellenben a maradék nyolc testvére is a kóstolás áldozatává vált, mondván, hogy nem reprezentatív a minta és ezért további észlelésekre van szükség. Így lett hát – némi élvezettel – feláldozva mind a kilenc a tudomány oltárán. De legalább legközelebb már csak a porcelánokkal kellett vesződni.
Vannak dolgok, amik már nem változnak. Egy nyári délutánon Bével álltunk a múzeum pénztáránál kígyozó sorban. Nehéz, súlyos ajtón át áramlottak ki s be az emberek. Egy sokat látott ajtón, aminek már minden mozdulat fájt. Az előttünk álló srác meg is jegyezte a kedvesének, hogy bizony nem ártana már megolajozni. Közelebb léptem Béhez és halkan odasúgtam neki, hogy szerintem meg pont így jó – elvégre a múzeumokat pont így szeretjük. Bé elmosolyodott s csillogó szemmel azt mondta, hogy nagyonis, majd kedvesen átölelt. Hát igen… vannak dolgok, amik már nem változnak.
Bé már fél órája kutakodott valami után, fel s alá rohangálva a lakásban. Kihúzott minden fiókot, belenézett minden poros tetejű papírdobozva, de még mindig nem találta amit keresett. Nyomában álmos tárgyak pislogtak zavartan a szőnyegen szerteszét. A szekrény mélyén aztán egy zörgős ám puha zacskót megtapogatva elmosolyodott. Óvatosan kibontotta és magához ölelte a benne rejlő barna plüssmackót. Lehúnyta szemét és halkan sóhajtott egyet…
Néha meg kell állnunk egy pillanatra és visszanézni, hogy honnan jöttünk és miről álmodoztunk, amikor még a határ a csillagos ég volt. Álmaink, mint plüssmackók rejtőznek sötét szekrényeink mélyén. Plüssmackók, amikhez nem is oly rég még annyira ragaszkodtunk. Volt idő, amikor még nem tudtuk elképzelni, hogy bárhová is nélkülök menjünk. Aztán ez persze idővel megkopott. A mackók felköltöztek az íróasztalokra, polcokra, bevetett ágyak párnái közé, s irántuk való ragaszkodásunk lassan feledésbe merült…
Napsütéses tavaszi reggel volt. Kicsit talán fújt a szél, mert a fák ide-oda mocorogtak, mivel nem látták egymástól rendesen ahogyan Bé éppen a boltból igyekszik hazafelé.
A liftben egy kissrác nagy kerek szemeivel először a lift gombjaira, majd Bére nézve megkérdezte, hogy – Hányadikra tetszik menni?
Hiába, mindannyiunk életében előbb-utóbb eljön az az idő, amikor már a hányadikra tetszünk menni.
¶ oroszlán
Az egyik téli napon az ágyon ért minket az este. Lassan lopódzott be a szobába az ablakon át, nesztelen lépteivel macska módjára cserkészve be a nap utolsó erőtlen fénysugarait. Bé kikászálódott az ágyból s meggyújtott néhány mécsest, majd visszafelé négykézláb mászott felém. Mikor fölém ért kócos haja hatalmas sörényként díszelgett fején, s én akkor azt gondoltam, hogy ő bizony egy oroszlán – nem gondolván bele e nyílvánvaló képzavarba. Nem is igazán juthatott eszembe más, mint hogy én bizony szívesen leszek védtelen áldozat, mert ki nem adná meg magát önként egy ilyen barna szempárnak, legyen az bármilyen veszedelmes is.
¶ bajusz
Ott feküdtünk a fűben és néztük a nagy kékséget odafent. Egyetlen kósza felhő sem volt az égen. Ekkor Bé hirtelen felült és jobb kezével kotorászni kezdett a táskájában, miközben a ballal azt a fűszálat szorongatta, amit az imént még olyan nagy odaadással rágcsált. Megvan! – mondta lelkesen és egy tábla csokoládét húzott elő a táskája mélyéből. Az pedig fogta magát és unottan lekonyult, olvadtságáról tevén tanúbizonyságot. Bé egy pillanatig töprengve nézte, majd óvatosan felnyitotta, belemártotta a mutatóujját és bajuszt rajzolt magának a barna masszából. Szeretnél így is? – kérdezte nevetve. S én szerettem.
– Pedig én azt hittem, hogy…
– Sss! – sziszegte halkan, mutatóujját a szájához emelve. Majd a következő pillanatban ugyanazzal az ujjával megérintette Bé puha ajakait is. – Az már nincs többé. – búgta halkan, majd szavait elnyelte a vasárnap délutáni csend. Bé szemére csillogó könnyfátyol borult, miközben odakint éppen nyújtózott egyet a sütkérező cirmos…
¶ döcög
– Döcög ez a szöveg… – mondta Bé, továbbra is a papírt fürkészve. – Valahogy nem jó a ritmusa – folytatta, s miközben ezt mondta, mintha egy huncut mosoly rajzolódott volna arcára. Egy óvatlan pillanatban kitette oldalra a jobb lábát, s a következő mondat már nem tudott időben megállni; óhatatlanul átesett rajta. Bé ártatlan szemekkel lehajolt érte, felvette, leporolta, megigazította a pontot a végén – mely az eséstől kissé elcsúszott -, majd a nadrágja egyik zsebébe csúsztatta. – Írd inkább azt, hogy pont-pont-pont! – nézett rám komoly tekintettel, s egy pillanatnyi csend után kitört belőlünk a nevetés.