Ülünk a kanapén, mi ketten, a csend és én. Szótlanul múlatjuk a lassuló időt. Néma ajkunkon a hallgatás szava csüng. Míg nesztelen lebegve halva kél a zaj.
¶ morzsák
Csak ültem ott szótlanul és hallgattam őt. Csendben figyelve ahogyan ajkáról elszakadnak a megrészegült szavak. Ő persze nem törődött velük; áthúzta, összegyűrte őket, hanyagul hajítva a sarokba a többi közé. Azok pedig hol a szemetesben, hol pedig a földön landoltak, megszeppenten pislogva egymásra.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen veszélyes is ez; vadságával milyen alattomosan csempészi be az életembe a gondolatokat, amelyek majd lassan és precízen falják fel a bizalom utolsó morzsáit is.
…aztán elfordult a kulcs a zárban, maga mögött hagyva megannyi emléket, vidám nevetéseket, huncut kacsintásokat, tétova könnyeket, hajnalig tartó virrasztásokat. S nem maradt más, csak néma csend, melyet néha meg-megtör a utca távoli zaja, miközben néha – mikor senki sem látja – sóhajtanak egyet a nagy fehér falak…