Álltunk a tengerparton. A hajunkat kócolta a szél. Azt mondta; ott szeretne tudni a csókja másik oldalán – közben a lábával tétován rajzolt a homokba. S valami olyasmit is még, hogy az igazán kedves emberek túl jók egy kapcsolathoz.
Aztán már csak a sirályok hangját lehetett hallani. A rajzot pedig elmosták a hullámok.
¶ tétován
Csípős szomorúság költözött a levegőbe azon a reggelen. Kósza felhőket sóhajtottak az emberek kabátjaik rejtekéből, melyek nyomán ezüstös könnyeket hullatott az ég. A közeli templom órája már majdnem elütötte az egészet, amikor valahol nem messze két kéz bátortalanul összeért. Akkor egy pillanatra megállt az idő, elakadtak a szavak, s némán csüngött egymáson két ajak.
Csak az eső duruzsolt szűntelen; lassan mosva el régmúlt csókjaink egyre halványuló ízét.
¶ ízed
Vékony ujjai közé vette a ribizlifürt szárát és mohón fejtette le róla a pirosló szemeket, melyek rendre eltűntek ajkai között. Egymás után követték egymást a fürtök. Szinte a számban éreztem a ribizli szemek savanykás ízét, amely lassan, ám kérlelhetetlenül árad szét az ízlelőbimbók erdejében. Aztán eszembe jutott a csókja, s az emígyen szembetűnő hasonlóság. S amíg az immáron lecsupaszított magányos fürtöket néztem, nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy már nem szeretném érezni ízét a számban.
Nem hiányzik semmi más, csak egy öreg sercegő, kattogó lemez, melynek barázdáin szánkózik fel s alá a gramofon tűje. Nem hiányzik semmi más, csak egy karcos hang, mely maga mögé utasítja a pianínót és a bőgőt. Nem hiányzik semmi más, csak egy pohár whiskey s a csilingelő jégkockák, mikor belekortyolok. Nem hiányzik semmi más, csak egy kopott bőrfotel, mely magába húz s körülöttem összezárul a világ. Nem hiányzik semmi más, csak egy szó, amit lecsókolhatok ajkaidról; édes, sós, savanyú, keserű. Nem hiányzik semmi más…