A város felett táncol a parázs, mohón falja a pillanatot. Letekint néha, meg-meginog, úgy elengedné a tegnapot. Mintha választhatna, hogy maradna még, éjsötétbe rajzolva fényt. De nem lehet. Dolgos kezek fényesre festik lassanként a kék eget. S elalszik végül, utolsó sóhaja nyomán csak füst marad. Míg nézem őt bágyadtan hátamhoz dőlnek a szótlanul kék falak.
Csípős szomorúság költözött a levegőbe azon a reggelen. Kósza felhőket sóhajtottak az emberek kabátjaik rejtekéből, melyek nyomán ezüstös könnyeket hullatott az ég. A közeli templom órája már majdnem elütötte az egészet, amikor valahol nem messze két kéz bátortalanul összeért. Akkor egy pillanatra megállt az idő, elakadtak a szavak, s némán csüngött egymáson két ajak.
Csak az eső duruzsolt szűntelen; lassan mosva el régmúlt csókjaink egyre halványuló ízét.