Már egy ideje formálgatta magában ezt a mondatot, alaposan ízlelgetve minden egyes szavát. De bárhogyan is próbálgatta, valahogyan nem állt össze a kép. Nem akaródzott odatennie a pontot a végére. Hiányzott még belőle valami, ami ívet adott volna neki, amitől hirtelen értelemet nyertek volna a kusza gondolat töredékek. Aztán végül erőt vett magán és nekifogott. Bátortalanul és akadozva hagyták el ajkát a hangok. Csak az a pont, csak az hiányzott oly nagyon. S hiánya nyomán fájón lebegtek a szavak, nem múló űrt hagyva maguk után.
Nem hiányzik semmi más, csak egy öreg sercegő, kattogó lemez, melynek barázdáin szánkózik fel s alá a gramofon tűje. Nem hiányzik semmi más, csak egy karcos hang, mely maga mögé utasítja a pianínót és a bőgőt. Nem hiányzik semmi más, csak egy pohár whiskey s a csilingelő jégkockák, mikor belekortyolok. Nem hiányzik semmi más, csak egy kopott bőrfotel, mely magába húz s körülöttem összezárul a világ. Nem hiányzik semmi más, csak egy szó, amit lecsókolhatok ajkaidról; édes, sós, savanyú, keserű. Nem hiányzik semmi más…