A korlátra támaszkodva unottan pöckölte a csikket a forró esti szürkületbe. Az pedig vörös csíkot húzva zuhant alá, éppen csak elhibázva egy autót, majd földet érés után nem sokkal kihúnyt.
– Én sem akartam így ugrani – szólalt meg az erkély másik végén álló alak –, a parkoló autókra. Az ember legalább másnak ne okozzon gondot vele, nemde? – mosolyodott el kissé zavartan.
– Tessék? Ki maga és hogy kerül ide? – nézett fel rá a gondolataiból közökkenve.
– Jonathan. Jonathan Black. Itt laktam korábban. – mutatott az alak a szoba felé.
– Jonathan? Ez ugye nem a valódi neve?
– Nem, nem az. De tetszett és gondoltam miért ne hívhatnának így? – folytatta az alak barátságosan.
– Na figyeljen ide, miszter Jonathan – fordult az alak felé a homlokát ráncolva –; most visszamegyek a lakásba és amikor legközelebb kijövök már nem akarom itt látni – mondta lassan tagolva, a végén egy pillanatnyi szünetet hagyva, hogy nyomatéksítsa a szavait  –, világos?