Az idő negyvenkét óra harminchat perc harmincegy másodperc és lassan növekszik. De nem így Dimitrij Bukatov számára. Neki az idő múlása most nem más, mint néhány izzadságcsepp, mely időről-időre végiggördül a tarkóján, egészen az inge nyakáig, apró nedves foltot hagyva maga után.
Mozdulatlanul ül az íróasztalánál, mögötte az ablakon túl lassan kigyúlnak a város fényei, míg odalent a délutáni csúcsforgalom hömpölyög a külvárosi kerületek felé. Jobb keze a kihúzott fiókban pihen a fekete bársonyon fekvő revolveren. Mellette elszórtan hever nehány arany színű töltény. Ekkor ajtónyílás zaja hallatszik.
– Uram… – szólal meg bátortalanul a szobába félig belépő nő.
– Natasa, külön meghagytam magának, hogy senki se zavarjon, amíg nem szólok – förmed rá Dmitrij gondolataiból feleszmélve, de tekintetét nem emeli fel.
– Ne haragudjon uram, de a felesége a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak a délutánra megbeszélt…
– Nem felejtettem el Natasa, nem felejtettem el…
Az ajtó tompán becsukódik, s nyomában még némi parfüm illat lengedez tétován. Dmitrij lassan az asztalon fekvő naptárra néz, lapoz egyet, majd tekintetével elidőz egy pirossal bekarikázott bejegyzésen; negyvenháromtól negyvennégy óráig Tányát szeretni. Közben megigazítja a nyakkendőjét és erőtlenül nyel egyet.
Vaszilij szíve délelőtt tíz óra harminchat perckor megállt. S ugyanekkor megszűnt szeretni ezt a világot. Teste élettelenül zuhant alá, miután lábaiból elillant az élet. Felocsúdni sem volt ideje. Vastag posztókabátjába burkolózva tompán roskadt a pályaudvar előtti lépcső alsó fokaira. Jobb keze félig kinyújtva, tenyerével felfelé hevert a kövön. Bal keze a zsebében maradt egy régi zsebórát markolva, mely napjában csak kétszer mutatta a pontos időt. Tíz óra negyvenet.
Botladozva lépkedett alatta az út. Újra és újra talpához tapasztva süppedős beton fülét – nem hallva semmit. Éjfél is elmúlt már, nincsen adás. Csak néhány üres gondolat kapaszkodik még makacsul az imbolygó kerítésbe. Úgy tűnik karnyújtásnyira. Nekik már semmi sem fáj. De a következő sarkon ők is befordulnak majd. Néha mintha szembe is jönne valaki és mikor közel ér ásít egy nagyot. Olyankor kifordul magából a táj. Majd vissza. S így lüktet az élet téren és időn át. Csak ez a zúgás nem fér a fejembe. Nem hallom tőle a szirének ajkának édes dallamát.
Ökölbe szorított kézzel állt a tükör előtt. Karján kidagadtak az erek. Homlokán nyírkos veríték gyöngyözött. Nézte magát a tükörben, ahogy öregszik. Gyakran állt így előtte hosszú percekig vagy akár órákig. Nem szerette az időt, ami elmúlik. Az időt, amely kíméletlenül és alattomosan karcolja arcába a múlt emlékeit.
Hirtelen felsikított a tükörképe. Sima arcára éles fájdalommal ült ki a döbbenet. Csillogó tekintete lassan elhomályosult, miközben néhány darabja élettelenül hullt alá…
Napsütéses tavaszi reggel volt. Kicsit talán fújt a szél, mert a fák ide-oda mocorogtak, mivel nem látták egymástól rendesen ahogyan Bé éppen a boltból igyekszik hazafelé.
A liftben egy kissrác nagy kerek szemeivel először a lift gombjaira, majd Bére nézve megkérdezte, hogy – Hányadikra tetszik menni?
Hiába, mindannyiunk életében előbb-utóbb eljön az az idő, amikor már a hányadikra tetszünk menni.