A szekrény mélyére rejtett dobozok közül csak ritkán akadt olyan, amit ilyenkor elő mertünk volna venni. Gondosan becsomagoltuk őket fekete selyempapírba és kis cédulákat ragasztottunk a tetejükre. Neveket végül nem írtunk rájuk, mert már az apró gyűrődésekből is tudtuk, hogy melyiket kinek szántuk. Ott gyűltek a felső polcon a karácsonyi díszek mögött, ahová te még lábujjhegyen is alig értél fel. Emlékszel? Volt ott egy szakadt papírdoboz is, amiben az elégett csillagszórókat és gyertyákat gyűjtöttük… na meg az angyalokat, amiknek egyszer mérgedben leszakítottad a fejeit és az izzósort, amiben kiégett az összes kék.
¶ mielőtt
Tétován álldogáltak az asztal két oldalán. A lány a terítő szélével babrált, miközben a másik a távolba meredt.
– Mielőtt elmennél, még… – szólalt meg a lány bátortalan hangon.
– Mielőtt… – szakította félbe a másik, félig kérdően. Majd letette a kulcscsomót az asztalra, vállára vette a táskáját és kilépett az ajtón.
Újra elcsendesült minden. Csak a konyhai csap ütemes csöpögése jelezte az idő múlását.
¶ kocsiban
Ültünk a kocsiban, te meg én, egyre mélyebbre hatolva az őszülő tájba. Te a jobbomon, én a balodon. Mindig csak magad elé meredtél, az útra, a soha el nem fogyóra, míg én folyton el-elkalandoztam. Sok idő telt el így, hosszú percek és órák, s közben megfogyatkoztak a szavak. Néha eltévedtünk, csúnyán, máskor visszataláltunk, ha csak egy kis időre is.
– Megállnál itt? Azt hiszem családot szeretnék. – próbáltam megtörni a csendet. – Persze. – felelted kisvártatva, de nem néztél rám. Lassan elmosolyodtál és beletapostál a gázba.
Az az este valahogy más volt. Sétáltunk a folyóparton, bele az éjszakába, a végtelenbe és közben szikrázott körülöttünk a levegő. Belebújtál az ingujjamba, én pedig összekócoltalak. Úgy mosolyogtál, mintha nem lenne holnap, s szavaid oly önfeledten vesztek bele az éj sötétjébe… De aztán reggel lett. Hűvös, józanító reggel. Csak néztem a felhőket, amint sorakoznak az égen és nekem te voltál a szivárvány a szürkeségben. De amilyen gyorsan jöttél, olyan sebesen illantál el. Hangodat elnyomta a mennydörgés, az illatodat elmosta az eső…
¶ tör/edék
Egy reggel arra ébredtünk hogy. Te és én. Korábban azt hittük. Már évek óta. Persze biztosan csak. Nem mintha azért. De bennünk maradt. Te viszont nem. Kérdezhetnéd, hogy akkor. Közben sok minden. Azért én mégis. Azt hittem, hogy mi. De tudnod kell. Remélem érzed. Te mindig. Én soha.
– Játszunk? – kérdezi bé és mielőtt még igennel felelnék már veszi is elő a dobozt. Kihajtja a táblát és felrakja a bábukat; egyet neki, egyet nekem.
– Új szabály van – mondja és közben huncutan mosolyog –; ha én dobok, te lépsz, ha te dobsz, én lépek. Te az én bábumat mozgatod, én a tiédet.
– Rendben – felelem, majd tovább folytatja.
– Hatosra újra kell dobnod. Ha utolérlek, akkor kimaradsz. Itt a start.
– De hol a cél? – kérdem.
– Cél? – néz rám kérdőn – Cél az nincs. A cél az, hogy együtt lépjünk, olyan közel, amennyire csak lehet. Ha nagyon lemaradsz, akkor nincs több dobásod és vége a játéknak.
– És akkor újrakezdjük? – kíváncsiskodom.
– Talán igen – feleli, majd egy pillanatig hezitál –, de másik bábukkal. – majd eldobja a dobókockát és rám néz – Én már dobtam. Te jössz!
Héne felhőkkel játszik ma reggel. A fehérekből bolondos figurákat formáz és porcukrot szór rájuk. A sötétebbeket megöleli és könnyeivel áztatja. Majd nagy levegőt vesz és messzire fújja őket s egy ideig még integet utánuk.
Esténként összetört álmokkal bújunk ágyba, szorosan átölelve őket. A párnánk szúr, a takarónk vág. Lámpaoltás előtt még megcsillannak az élek és tűhegyek. Aztán sötét lesz, álom, veríték és küzdelem. De mire felkel a nap már nincs remény. Még görcsösen kapaszkodunk a szilánkokba, de immáron mozdulatlanul, élettelenül.
¶ csend
Ülünk a kanapén, mi ketten, a csend és én. Szótlanul múlatjuk a lassuló időt. Néma ajkunkon a hallgatás szava csüng. Míg nesztelen lebegve halva kél a zaj.
Aznap úgy volt, hogy péntek lesz, de aztán mégsem lett. Nem mintha nem lett volna mindegy, de azért valahol titkon vágytunk rá. Esténként csukott szemmel feküdtünk az ágyban egymás mellett és arra gondoltunk, hogy ha igazából nem is, de legalább álmunkban eljöhetne az a nap. Persze nem jött. Nem a te a hibád volt és nem az enyém. Egyszerűen csak senki sem akarta már úgy, mint rég. Biztosan éreztük, hogy így lesz, de nem mertük kimondani hangosan. Szótlanul számoltuk a perceket, s vártuk a napot, ami sohasem jött el.