Esténként összetört álmokkal bújunk ágyba, szorosan átölelve őket. A párnánk szúr, a takarónk vág. Lámpaoltás előtt még megcsillannak az élek és tűhegyek. Aztán sötét lesz, álom, veríték és küzdelem. De mire felkel a nap már nincs remény. Még görcsösen kapaszkodunk a szilánkokba, de immáron mozdulatlanul, élettelenül.
Néha azt hiszem, hogy létezem. Ilyenkor elképzelem, hogy körülvesz valami, amit mások világnak neveznek, s valami olyasmit művelek benne, amit egyesek életnek hívnak.