Ülünk a kanapén, mi ketten, a csend és én. Szótlanul múlatjuk a lassuló időt. Néma ajkunkon a hallgatás szava csüng. Míg nesztelen lebegve halva kél a zaj.
¶ eszmélet
Már egy órája vonaglott az ágyon. Fejét a párnába fúrta. Kezével görcsösen belemarkolt a lepedőbe, s úgy szorította, hogy az már fájt. Tekintetét a plafonra szegezte, visszatartotta a lélegzetét, s a lábával rúgott egyet. Teste percről-percre gyengébb és erőtlenebb lett. Arca lassan kifakult. Megpróbált felállni, de esetlenül rogyott le a földre. Hátát az ágynak támasztotta és körülnézett. Már nem voltak színek, csak torz formák. Egyre zajosabb lett a kép, majd kisvártatva elszakadt a film.
…aztán elfordult a kulcs a zárban, maga mögött hagyva megannyi emléket, vidám nevetéseket, huncut kacsintásokat, tétova könnyeket, hajnalig tartó virrasztásokat. S nem maradt más, csak néma csend, melyet néha meg-megtör a utca távoli zaja, miközben néha – mikor senki sem látja – sóhajtanak egyet a nagy fehér falak…