Ott feküdtek ártatlanul, szorosan egymás mellett a plafont bámulva. Újra és újra megszámolták a mennyezet apró repedéseit. Napjában többször is. Akkor is éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor belépett a konyhába. Sietve felkapta a kulcsomót az asztalról és táskájába dobta hanyag mozdulattal. Bal kezével a fehér porcelán felé nyúlt. Édes tekintetek követték minden rezzenését. Úgy választotta ki egyiküket, hogy közben rájuk sem nézett. Az pedig izgatottan fészkelődött meleg ujjbegyei között míg végül az ajkához ért. Íze lassan áradt szét a szájában, s ő végtelen megnyugvással bújt hozzá a nyelvéhez, mosolyogva csiklandozva meg az ízlelőbimbóit.
¶ ízed
Vékony ujjai közé vette a ribizlifürt szárát és mohón fejtette le róla a pirosló szemeket, melyek rendre eltűntek ajkai között. Egymás után követték egymást a fürtök. Szinte a számban éreztem a ribizli szemek savanykás ízét, amely lassan, ám kérlelhetetlenül árad szét az ízlelőbimbók erdejében. Aztán eszembe jutott a csókja, s az emígyen szembetűnő hasonlóság. S amíg az immáron lecsupaszított magányos fürtöket néztem, nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy már nem szeretném érezni ízét a számban.