Kedvtelen vihar előtti fülledtség volt. S ahogy hazafelé gyalogolt a lágy szellő néha ismeretlen távoli illatokat sodort elé. Illatokat, melyekről nem tudni kihez tartoztak egykoron és vajon miért eresztették szélnek őket ily hanyagul. Sohasem megélt pillanatok és érzések kósza emlékeit. Egy elérhetetlen világ tovatűnő színes kavalkádját.
Összeszorult a szíve. Könnybe lábadt szemmel folytatta útját. S miközben saját érzéseivel próbált hadakozni, már csak arra tudott gondolni, hogy sírni csak ott szabad, ahol senki sem látja.
Öltözni kezdett a hajnali félhomályban. Halkan, hogy ne ébresszen fel. Lábujjhegyen egyensúlyozva lépkedett a parkettán a tegnap este szétszórt, kihűlt darabjai között. A parkettán, aminek minden lépés fáj. A szemem sarkából figyeltem, hogy miként simul finom bőrére sokat látott hétköznapi jelmeze. Leült a kanapé szélére, s ahogyan arcát az ablak felé fordította néhány könnycsepp gördült le az arcán. De nem volt szomorú. Úgy vált meg tőlük, mint leveleiktől ősszel a fák.
Óvatosan feszült meg a kilincs rugója és halkan kattant a zár.
…aztán elfordult a kulcs a zárban, maga mögött hagyva megannyi emléket, vidám nevetéseket, huncut kacsintásokat, tétova könnyeket, hajnalig tartó virrasztásokat. S nem maradt más, csak néma csend, melyet néha meg-megtör a utca távoli zaja, miközben néha – mikor senki sem látja – sóhajtanak egyet a nagy fehér falak…
– Pedig én azt hittem, hogy…
– Sss! – sziszegte halkan, mutatóujját a szájához emelve. Majd a következő pillanatban ugyanazzal az ujjával megérintette Bé puha ajakait is. – Az már nincs többé. – búgta halkan, majd szavait elnyelte a vasárnap délutáni csend. Bé szemére csillogó könnyfátyol borult, miközben odakint éppen nyújtózott egyet a sütkérező cirmos…