Jöttünk lefelé az utcán egymás mellett. Fülledt nyári este volt. Egy kiállításról mesélt, amit még előző héten látott. Nagyon odáig volt érte. Azt mondta, hogy ez megmozdított benne valamit és hogy régóta várt már erre. Csendben hallgattam és közben fél szemmel figyeltem, amint az utca másik oldalán a lámpa körül rendületlenül kőröz egy éjjeli lepke. A cipőnk alatt sercegett a köves aszfalt. Lassan leértünk a völgybe. Egészen a megállóig kísért. Még nem lehetett látni a villamost, de már hallatszott a zakatolása.
– Nemsokára lecserélik ezeket a villamosokat. Pedig milyen jók ezek a fapadosok.
– Igen, ezeknek van még hangulatuk.
Közben megérkezett a villamos. Elköszöntünk. Kinyílott az ajtó és már majdnem felszálltam rá, amikor megfogta a karomat. Határozottan, de nem erősen. Visszafordultam. Ekkor megcsókolt. Pici puha csók volt. Hirtelen nem tudta hova tenni. Az ajtó berregője megszólalt és én ösztönösen felugrottam a villamosra.
– Holnap reggel elutazom Új-Zélandra. – mondta.
– Új-Zélandra? És mikor jössz vissza? – kérdeztem.
– Nem jövök vissza. Odaköltözöm. – mondta mosolyogva – Kilenckor indul a gépem. Ha gondolod…
Az ajtó bezáródott és a villamos elindult velem. Ő pedig egyre kisebb és kisebb lett. Bennem pedig még sokáig zakatolt az a pillanat…

[…]

– És aztán? Másnap kimentél a repülőtérre? Gondolom kimentél, ugye?
– Nem, nem mentem. Osztálytársak voltunk anno. Ugyanabba a fiúiskolába jártunk. Kettővel mögöttem ült.