Egy doboz csoki bonbon telepedett az éjjeliszekrény szélére úgy másfél héttel ezelőtt. Egészen apró doboz volt, kilenc kis csokoládé kockával. Már-már úgy tűnt, hogy kezdi otthon érezni magát, mert a legutóbbi alkalommal is nagy gonddal körül lett törölgetve, akárcsak a festett porcelánok a polcon. Nem is számítottam hát rá, hogy Bé ma meg fog állni mellette, a kezébe veszi és megszimatolja. Kinyitotta, kivett belőle egyet és az orrához emelve elmélázott azon, hogy vajon belül is ugyanolyan illata lehet-e.
– Hát persze, ezek a csokoládék már csak olyan huncut teremtmények, hogy kívül finom édes illatot hazudnak, belül meg mondjuk spenótból vannak tükörtojással – mondtam neki viccelődve.
Erre ő fogta magát és ezen felbátorodva kibontotta.
– Jó, akkor ezt most félbeharapom a bizonyosság végett – s már a szájában is volt –, de nem nyelem le. Ha akarom még össze is tudom ragasztani! – vágott vissza csillogó szemekkel, mint aki komolyan gondolja. – Sőt! Tulajdonképpen el is időzhetne a számban – folytatta az előbb gondolatmenetet –, mert amíg nem nyelem le, addig még tökéletesen visszaállítható az eredeti állapot!
Ó, édes csábítás! Csokoládé a neved! Természetesen a bonbon nem alakult vissza az eredeti formájába, mert miért is tette volna? Ellenben a maradék nyolc testvére is a kóstolás áldozatává vált, mondván, hogy nem reprezentatív a minta és ezért további észlelésekre van szükség. Így lett hát – némi élvezettel – feláldozva mind a kilenc a tudomány oltárán. De legalább legközelebb már csak a porcelánokkal kellett vesződni.