Az az este valahogy más volt. Sétáltunk a folyóparton, bele az éjszakába, a végtelenbe és közben szikrázott körülöttünk a levegő. Belebújtál az ingujjamba, én pedig összekócoltalak. Úgy mosolyogtál, mintha nem lenne holnap, s szavaid oly önfeledten vesztek bele az éj sötétjébe… De aztán reggel lett. Hűvös, józanító reggel. Csak néztem a felhőket, amint sorakoznak az égen és nekem te voltál a szivárvány a szürkeségben. De amilyen gyorsan jöttél, olyan sebesen illantál el. Hangodat elnyomta a mennydörgés, az illatodat elmosta az eső…
A város felett táncol a parázs, mohón falja a pillanatot. Letekint néha, meg-meginog, úgy elengedné a tegnapot. Mintha választhatna, hogy maradna még, éjsötétbe rajzolva fényt. De nem lehet. Dolgos kezek fényesre festik lassanként a kék eget. S elalszik végül, utolsó sóhaja nyomán csak füst marad. Míg nézem őt bágyadtan hátamhoz dőlnek a szótlanul kék falak.
Évek múlva találkozunk. Te nem emlékszel rám, én meg nem ismerlek meg. Nem fog eszünkbe jutni az a téli éjszaka, amikor először láttuk egymást. A telefonfülkénél álltál, majd kergetőztünk az egyik autó körül. Belém karoltál s én biztos voltam benne, hogy Te vagy az. Bátortalanul meg-megérintettelek, hogy tudd mennyire vágyom rád. S te tudtad. Úgy aludtál el az ölemben, mint még senki más.
De évek múlva már nem emlékszel erre. Ahogyan arra sem, hogy vajon sz betűvel kezdődött-e a kérdésemre adott adekvát válasz.