A város felett táncol a parázs, mohón falja a pillanatot. Letekint néha, meg-meginog, úgy elengedné a tegnapot. Mintha választhatna, hogy maradna még, éjsötétbe rajzolva fényt. De nem lehet. Dolgos kezek fényesre festik lassanként a kék eget. S elalszik végül, utolsó sóhaja nyomán csak füst marad. Míg nézem őt bágyadtan hátamhoz dőlnek a szótlanul kék falak.