Aznap úgy volt, hogy péntek lesz, de aztán mégsem lett. Nem mintha nem lett volna mindegy, de azért valahol titkon vágytunk rá. Esténként csukott szemmel feküdtünk az ágyban egymás mellett és arra gondoltunk, hogy ha igazából nem is, de legalább álmunkban eljöhetne az a nap. Persze nem jött. Nem a te a hibád volt és nem az enyém. Egyszerűen csak senki sem akarta már úgy, mint rég. Biztosan éreztük, hogy így lesz, de nem mertük kimondani hangosan. Szótlanul számoltuk a perceket, s vártuk a napot, ami sohasem jött el.