Szaladtunk, ahogyan csak bírtunk, ahogyan csak a lábunk bírta. Kabátunkba bele-belekapott a szél, összekócolta a hajunkat, végigsimogatta kipirult arcunkat. Aztán utolértelek, de az is lehet, hogy csak hagytad magad elkapni. Nevetve rogytunk le a fűbe, ölelkezve, levegő után kapkodva. Együtt gurultunk le az aprócska domboldalon, versenyezve, hogy ki ér le előbb. A virágok előre meghajoltak nekünk, s még utána is sokáig integettek utánunk.
…már ősz volt. Hamisítatlan álmos, csípős őszi reggel. Az út szélén állt. Bal kezét a nadrágja zsebében melegítette. A jobban egy cigit morzsolgatott, de nem gyújtotta meg. Tekintete a távolba meredt. Nem messze egy fa ágán holló károgott. Rekedt hangja fájdalmasan hasított bele a hűvös, párás levegőbe. Felnézett rá. Egy pillanatig nézték egymást, majd a madár felreppent. Nyomában megremegtek a dermedt levelek. Haját a füle mögé simította majd megindult kifelé a városból. Egy fekete autó suhant el mellette. A hátsó ülésen a kisgyerek mackót szorongatva, az orrát az üveghez nyomva még látta ahogyan fázósan felhajtja kabátja gallérját, miközben hajába bele-belekap a szél…