Csípős szomorúság költözött a levegőbe azon a reggelen. Kósza felhőket sóhajtottak az emberek kabátjaik rejtekéből, melyek nyomán ezüstös könnyeket hullatott az ég. A közeli templom órája már majdnem elütötte az egészet, amikor valahol nem messze két kéz bátortalanul összeért. Akkor egy pillanatra megállt az idő, elakadtak a szavak, s némán csüngött egymáson két ajak.
Csak az eső duruzsolt szűntelen; lassan mosva el régmúlt csókjaink egyre halványuló ízét.
– Nem vagyok tündér.
– Hanem mi vagy?
– Valami változik.
– Mi a neved?
– Azt hiszem nem létezem.
– Kérsz csokit?
– Csak valaki elképzel engem.
– Ma reggel elaludtam.
– Szeretném tudni, hogy ki ő!
– Nem is voltak olyan szép felhők.
– Furcsa, hogy számomra semmi sem igazi.
– Szereted az elektronikus zenét?
– Mégis, mintha szerelmes lennék belé.
– Néha olyan szomorú°