– Eltökéltebben kellene játszani! – mondta Sarah Templeton az összecsukott esernyőjére támaszkodva a kora délutáni napsütésben. – Ebben így nincs semmi ráció. Marmerzié! – szólt a hátrébb álló nőnek, de nem fordult felé.
– Kérem, mutassa meg a fiúknak, hogy miként játszanak mifelénk! – folytatta. – Meggyőződésem ugyanis, hogy szív és lélek nélkül játszani a legsúlyosabb bűnök egyike.
Marmerzié kisasszony pedig lassan felhúzta a szoknyáját a jobb oldalán, közben ujjaival érzékien simogatva végig a harisnyáját. A fiúk dermedten figyelték. Elővett két fényes golyót, melyek a harisnyakötőjéhez voltak rögzítve egy bársony bugyellárisban. Megforgatta őket az ujjai között és kecses mozdulattal eldobta az egyiket, majd kisvártatva utána gurította a másikat. Míg az előbbi kiütötte a pályáról a porban fekvő kopott golyót, addig az utóbbi hajszál pontosan mellette állt meg.
– Nos, igen. – szólalt meg ismét Sarah Templeton, ajka szegletében visszafogott mosollyal nyugtázva a rögtönzött bemutató sikerét, miközben közelebb lépett az egyik fiúhoz. – Jegyezze meg fiatalember, s maguk is – nézett a távolabb állók felé -, hogy az élet szüntelen játék. S ha nem játszák szívből, szenvedéllyel és teljes odaadással, akkor egyetlen pillanatát sem fogják élvezni. – A fiúk megszeppenve hallgatták.
– Marmerzié! – fordult kísérője felé Sarah Templeton. – Kérem induljunk! Meg óhajtom nézni a naplementét a tóparton. – S elindultak a tó felé vezető sétányon, melyet dús koronájú fák öveztek.