Botladozva lépkedett alatta az út. Újra és újra talpához tapasztva süppedős beton fülét – nem hallva semmit. Éjfél is elmúlt már, nincsen adás. Csak néhány üres gondolat kapaszkodik még makacsul az imbolygó kerítésbe. Úgy tűnik karnyújtásnyira. Nekik már semmi sem fáj. De a következő sarkon ők is befordulnak majd. Néha mintha szembe is jönne valaki és mikor közel ér ásít egy nagyot. Olyankor kifordul magából a táj. Majd vissza. S így lüktet az élet téren és időn át. Csak ez a zúgás nem fér a fejembe. Nem hallom tőle a szirének ajkának édes dallamát.