Héne felhőkkel játszik ma reggel. A fehérekből bolondos figurákat formáz és porcukrot szór rájuk. A sötétebbeket megöleli és könnyeivel áztatja. Majd nagy levegőt vesz és messzire fújja őket s egy ideig még integet utánuk.
Valami volt a levegőben azon a délutánon. Bével sétáltunk a Dunánál és sokat nevettünk. Élveztük, ahogy a langyos levegő csiklandozza az arcunkat. Kifeküdtünk az egyik mólóra egymás mellé és néztük a nagy kék eget. Rég nem csináltunk már ilyet. A túlpart felett sárkány alakú felhők kergetőztek. Bé meg is jegyezte, hogy egyszer még belőle is lehet sárkány. Kicsi, zöld, egyfejű – viccelődött. Nem, belőled nem – feleltem mosolyogva. – Vagy ha mégis, hát Te lennél a világ legkedvesebb sárkánya.
És tényleg.
Puha felhőbe mártom ujjamat. Hófehér vattacukor. S már éppen arra gondolok, hogy nincs édesebb ennél a világon, amikor megkocogtatod a vállamat. Csak mosolyogsz, s ajkaddal szótlanul meséled, hogy milyen az élet valódi íze. Én pedig falom minden szavadat. Ja igen – veted oda hanyagul – van itt még valami… – éppenséggel megölelnéd a világot, de nem éred át. Viszont ha már itt vagyok, akkor talán én is jó leszek. Vagyis igazából nem is kell más.
Kissé kelletlenül ugyan, de egy apró lyukat talált magának a nap a lusta felhők szedett-vedett szőnyegén. Egy kicsiny rést, amit még nem foltozott be az ősz. S ezen az apró résen vékony napsugarak szaladtak a föld felé egymással kergetőzve. Így történhetett, hogy azon a délutánon egy kósza, kíváncsi fénysugár lesett be a sötétítő függöny nehéz szövetei között. Végigsimogatta a süppedős szőnyeg színes mintáit, majd egy kicsit szemügyre vette a kanapé faragott lábát. Aztán felugrott az ágyra és megcsiklandozott egy alvó barna plüssmackót, mely álmában elmosolyodott kicsit. De nem időzött el ott sem sokáig. Egy szökkenéssel az asztalon termett és elnyújtózott a fényes lakkozott felületen, színes ceruzák társaságában. Viszont ott sem érezte igazán jól magát. Minden erejét összeszedve ugrott hát egy nagyot és a falon logót kép színes virágkelyhében találta magát. Azt mondják végül ott halványodott el. Vagy talán csak a virág kezdett el ragyogni? Már nem tudni biztosan. De annyi bizonyos, hogy ő volt annak az ősznek az utolsó igazi napsugara, mely még szívében hordozta a nyár melegét.
Csípős szomorúság költözött a levegőbe azon a reggelen. Kósza felhőket sóhajtottak az emberek kabátjaik rejtekéből, melyek nyomán ezüstös könnyeket hullatott az ég. A közeli templom órája már majdnem elütötte az egészet, amikor valahol nem messze két kéz bátortalanul összeért. Akkor egy pillanatra megállt az idő, elakadtak a szavak, s némán csüngött egymáson két ajak.
Csak az eső duruzsolt szűntelen; lassan mosva el régmúlt csókjaink egyre halványuló ízét.
Bé rámmosolygott, majd egy pici puszit nyomott az arcomra. Azt mondta; azért kapom, mert összekócolom a felhőket. Nevettem rajta. Az út túloldalán egy fehér kutyus futva megszimatolta az ellenkező irányba igyekvő idegen lábbelijét, miközben a póráz másik végén majdnem lefagyizta magát a lány…
– Nem vagyok tündér.
– Hanem mi vagy?
– Valami változik.
– Mi a neved?
– Azt hiszem nem létezem.
– Kérsz csokit?
– Csak valaki elképzel engem.
– Ma reggel elaludtam.
– Szeretném tudni, hogy ki ő!
– Nem is voltak olyan szép felhők.
– Furcsa, hogy számomra semmi sem igazi.
– Szereted az elektronikus zenét?
– Mégis, mintha szerelmes lennék belé.
– Néha olyan szomorú°