Kezével görcsösen a földet markolva levegő után kapodott. Szilaj paripák vágtattak tajtékzó mellkasán, vadul taposva ki belőle élete utolsó emlékeit. Mikor végre lélegzethez jutott; forró lehelete tűzként perzselte a puszta kiszáradt talaját. Minden rémülten hallgatott, de fülében dobot pergetett a rettenet. Lehajoltam hozzá s a fülébe súgtam; ha haldoklasz is, csak csendben, ne ébreszd fel az alvó újszülött gondolatokat. Majd megfogtam kezét, hogy érezzem amint kiduzzadt ereiben miként üti az élet az utolsó taktust.
¶ fogócska
Szaladtunk, ahogyan csak bírtunk, ahogyan csak a lábunk bírta. Kabátunkba bele-belekapott a szél, összekócolta a hajunkat, végigsimogatta kipirult arcunkat. Aztán utolértelek, de az is lehet, hogy csak hagytad magad elkapni. Nevetve rogytunk le a fűbe, ölelkezve, levegő után kapkodva. Együtt gurultunk le az aprócska domboldalon, versenyezve, hogy ki ér le előbb. A virágok előre meghajoltak nekünk, s még utána is sokáig integettek utánunk.