Kissé kelletlenül ugyan, de egy apró lyukat talált magának a nap a lusta felhők szedett-vedett szőnyegén. Egy kicsiny rést, amit még nem foltozott be az ősz. S ezen az apró résen vékony napsugarak szaladtak a föld felé egymással kergetőzve. Így történhetett, hogy azon a délutánon egy kósza, kíváncsi fénysugár lesett be a sötétítő függöny nehéz szövetei között. Végigsimogatta a süppedős szőnyeg színes mintáit, majd egy kicsit szemügyre vette a kanapé faragott lábát. Aztán felugrott az ágyra és megcsiklandozott egy alvó barna plüssmackót, mely álmában elmosolyodott kicsit. De nem időzött el ott sem sokáig. Egy szökkenéssel az asztalon termett és elnyújtózott a fényes lakkozott felületen, színes ceruzák társaságában. Viszont ott sem érezte igazán jól magát. Minden erejét összeszedve ugrott hát egy nagyot és a falon logót kép színes virágkelyhében találta magát. Azt mondják végül ott halványodott el. Vagy talán csak a virág kezdett el ragyogni? Már nem tudni biztosan. De annyi bizonyos, hogy ő volt annak az ősznek az utolsó igazi napsugara, mely még szívében hordozta a nyár melegét.