– Döcög ez a szöveg… – mondta Bé, továbbra is a papírt fürkészve. – Valahogy nem jó a ritmusa – folytatta, s miközben ezt mondta, mintha egy huncut mosoly rajzolódott volna arcára. Egy óvatlan pillanatban kitette oldalra a jobb lábát, s a következő mondat már nem tudott időben megállni; óhatatlanul átesett rajta. Bé ártatlan szemekkel lehajolt érte, felvette, leporolta, megigazította a pontot a végén – mely az eséstől kissé elcsúszott -, majd a nadrágja egyik zsebébe csúsztatta. – Írd inkább azt, hogy pont-pont-pont! – nézett rám komoly tekintettel, s egy pillanatnyi csend után kitört belőlünk a nevetés.