Ültünk a kocsiban, te meg én, egyre mélyebbre hatolva az őszülő tájba. Te a jobbomon, én a balodon. Mindig csak magad elé meredtél, az útra, a soha el nem fogyóra, míg én folyton el-elkalandoztam. Sok idő telt el így, hosszú percek és órák, s közben megfogyatkoztak a szavak. Néha eltévedtünk, csúnyán, máskor visszataláltunk, ha csak egy kis időre is.

– Megállnál itt? Azt hiszem családot szeretnék. – próbáltam megtörni a csendet. – Persze. – felelted kisvártatva, de nem néztél rám. Lassan elmosolyodtál és beletapostál a gázba.