Botladozva lépkedett alatta az út. Újra és újra talpához tapasztva süppedős beton fülét – nem hallva semmit. Éjfél is elmúlt már, nincsen adás. Csak néhány üres gondolat kapaszkodik még makacsul az imbolygó kerítésbe. Úgy tűnik karnyújtásnyira. Nekik már semmi sem fáj. De a következő sarkon ők is befordulnak majd. Néha mintha szembe is jönne valaki és mikor közel ér ásít egy nagyot. Olyankor kifordul magából a táj. Majd vissza. S így lüktet az élet téren és időn át. Csak ez a zúgás nem fér a fejembe. Nem hallom tőle a szirének ajkának édes dallamát.
Kezével görcsösen a földet markolva levegő után kapodott. Szilaj paripák vágtattak tajtékzó mellkasán, vadul taposva ki belőle élete utolsó emlékeit. Mikor végre lélegzethez jutott; forró lehelete tűzként perzselte a puszta kiszáradt talaját. Minden rémülten hallgatott, de fülében dobot pergetett a rettenet. Lehajoltam hozzá s a fülébe súgtam; ha haldoklasz is, csak csendben, ne ébreszd fel az alvó újszülött gondolatokat. Majd megfogtam kezét, hogy érezzem amint kiduzzadt ereiben miként üti az élet az utolsó taktust.
¶ morzsák
Csak ültem ott szótlanul és hallgattam őt. Csendben figyelve ahogyan ajkáról elszakadnak a megrészegült szavak. Ő persze nem törődött velük; áthúzta, összegyűrte őket, hanyagul hajítva a sarokba a többi közé. Azok pedig hol a szemetesben, hol pedig a földön landoltak, megszeppenten pislogva egymásra.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen veszélyes is ez; vadságával milyen alattomosan csempészi be az életembe a gondolatokat, amelyek majd lassan és precízen falják fel a bizalom utolsó morzsáit is.
Néha azt hiszem, hogy létezem. Ilyenkor elképzelem, hogy körülvesz valami, amit mások világnak neveznek, s valami olyasmit művelek benne, amit egyesek életnek hívnak.