Már egy órája vonaglott az ágyon. Fejét a párnába fúrta. Kezével görcsösen belemarkolt a lepedőbe, s úgy szorította, hogy az már fájt. Tekintetét a plafonra szegezte, visszatartotta a lélegzetét, s a lábával rúgott egyet. Teste percről-percre gyengébb és erőtlenebb lett. Arca lassan kifakult. Megpróbált felállni, de esetlenül rogyott le a földre. Hátát az ágynak támasztotta és körülnézett. Már nem voltak színek, csak torz formák. Egyre zajosabb lett a kép, majd kisvártatva elszakadt a film.
Kezével görcsösen a földet markolva levegő után kapodott. Szilaj paripák vágtattak tajtékzó mellkasán, vadul taposva ki belőle élete utolsó emlékeit. Mikor végre lélegzethez jutott; forró lehelete tűzként perzselte a puszta kiszáradt talaját. Minden rémülten hallgatott, de fülében dobot pergetett a rettenet. Lehajoltam hozzá s a fülébe súgtam; ha haldoklasz is, csak csendben, ne ébreszd fel az alvó újszülött gondolatokat. Majd megfogtam kezét, hogy érezzem amint kiduzzadt ereiben miként üti az élet az utolsó taktust.