Kedvtelen vihar előtti fülledtség volt. S ahogy hazafelé gyalogolt a lágy szellő néha ismeretlen távoli illatokat sodort elé. Illatokat, melyekről nem tudni kihez tartoztak egykoron és vajon miért eresztették szélnek őket ily hanyagul. Sohasem megélt pillanatok és érzések kósza emlékeit. Egy elérhetetlen világ tovatűnő színes kavalkádját.
Összeszorult a szíve. Könnybe lábadt szemmel folytatta útját. S miközben saját érzéseivel próbált hadakozni, már csak arra tudott gondolni, hogy sírni csak ott szabad, ahol senki sem látja.
¶ vörös
Hajnali kettő is elmúlt már. Óvatosan csukta be maga mögött az ajtót. Lassan, halkan szabadult meg a ruháitól a fürdőszoba felé tartva. Kezét az arcához emelte. Még érezte rajta az illatát. A vágy és vágyódás semmihez sem fogható bódító illatát. S ahogy nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát; egy pillanatra még belényilalt az íze, mely megfakulva keveredett sajátjával. Felkapcsolta a villanyt. A zuhany alatt még utoljára végigsimogatta bal karját, mely még most is borsózva emlékezett az első pillanatra, mikor bőre a bőréhez ért. Ezernyi vízcsepp milliónyi nyelve próbálta lenyalni testéről az emlékeket. Csak ott legbelül, ott mélyen bent nem volt semmi, ami enyhítette volna a be-bevillanó képek felkavaró kavalkádját, miközben a lefolyóban keringő víz lassan vörösre változott.
A fák koronája boltívként hajolt a sétány fölé. Az ágak között átszűrődő reggeli napsütés tarka mintákat rajzolt a földre. Még érződött a levegőben a hajnal illata. Sietősre vette a lépteit. Egy pillanatra megállt és körülnézett, majd egy hirtelen mozdulattal levette a kabátját és a bokrok közé hajította. Elindult a rét felé, de alig tett meg néhány lépést, amikor újra meg kellett állnia. Érezte, ahogy a kabátja belső zsebében levő fegyver a mellkasához nyomódik. Levette és az előbbinél nagyob gonddal rejtette el egy fa mögé, ahol nem szúr szemet az arra sétálóknak. Tovább indult, s hamarosan elérte a rétet. A reggeli harmattól nedves lett a cipője. Nem szerette ezt. Igyekezett nagyobbakat lépni, hogy minél kevesebb harmatcsepp keresztezze útját. Melege volt. Kibújt a kabátjából, s ahogy kezében fogta, valami kemény tárgyat vélt felfedezni benne. Ekkor neszt hallott a háta mögül, de még mielőtt hátra tudott volna fordulni előreesett arccal a fűbe. Súly nehezedett a hátára, moccanni sem bírt. Oldalra fordította a fejét. Egy százszorszép nézett rá. Szirmain csillogva játszott a reggeli napfény.
¶ nem így
Nem így képzeltük el. Nem ezekkel a kimondatlan hazugságokkal, a rossz helyre bevésődött ráncokkal, a bőrünk mélyére beivódott rég megunt illattal.
Te tiszta akartál maradni, én pedig csak ébren álmodni. Aztán valahol félrecsúszott az egész. Már nem is emlékszem, hogy mikor és hol. Azt mondtad; nem ezt érdemeltük. Nem ennek kellett volna történnie. Vagy legalábbis nem így.