Szeme sarkából ráncok futottak szét, de lábuk alatt elfogyott az út. Messziről jöttek. Csillogó szempár kisérte őket és emlékek hintáztak alant; fakók és erőtől duzzadók.
S ha néha kelletlen ujja köré csavarta nap fakította tincseit, azok hát csavarodtak. Újra és újra. Míg jobb napjain a gömbölyű vidámságba barázdákat szántott egy huncut mosoly.
Puha felhőbe mártom ujjamat. Hófehér vattacukor. S már éppen arra gondolok, hogy nincs édesebb ennél a világon, amikor megkocogtatod a vállamat. Csak mosolyogsz, s ajkaddal szótlanul meséled, hogy milyen az élet valódi íze. Én pedig falom minden szavadat. Ja igen – veted oda hanyagul – van itt még valami… – éppenséggel megölelnéd a világot, de nem éred át. Viszont ha már itt vagyok, akkor talán én is jó leszek. Vagyis igazából nem is kell más.
…azon a délutánon egy huncut szellő bújt Héne tincsei közé és összekócolta őket, zegzugos kuszaságba rendezve aranyló hajfürtjeit. Repül a hajam! – mutatta Héne kacagva. S ugyanez a szellő csiklandós mosolyt rajzolt ajkamra, míg valahol a közelben egy sudár fa igenlően bólogatott…