…aztán elfordult a kulcs a zárban, maga mögött hagyva megannyi emléket, vidám nevetéseket, huncut kacsintásokat, tétova könnyeket, hajnalig tartó virrasztásokat. S nem maradt más, csak néma csend, melyet néha meg-megtör a utca távoli zaja, miközben néha – mikor senki sem látja – sóhajtanak egyet a nagy fehér falak…
Az elfelejtett szavak temetőjében gaz lepi el a sírokat. A ravatalozó kopott falai közt néma ének kíséri utolsó útjára a holtakat. Névtelen fejfák magánya között szótlanul bolyong a kimondatlan elmúlás szele.
A vihar első hírnökeként szélből tekert ösvényeken sietve próbált eleget tenni a anyaföld hívó szavának. A város széléhez érve még egy pillantást vetett egy didergő bokorra, majd nem messze tőle az aszfaltra csókolta nedves árnyékát. Az ég a földbe olvadt azon a fülledt nyárvégi éjjelen.
¶ utolsó
Égetett cukor illata bukkant fel a szellőző rejtekéből, melyet minden bizonnyal valamelyik másik lakásból csent magával a tető felé igyekvő légáramlat. Az jutott eszembe, hogy valószínüleg sohasem fogom látni annak a lakásnak a lakóit. Pedig minden bizonnyal náluk is eltörik néha egy-egy pohár, némán körülnéz a hold, becsenget alkalomadtán a postás, s talán egyszer ők is megállnak eltűnődve egy kósza illaton, mely a szellőző rejtekéből merészkedett elő.
Persze a lakások lakói időről-időre cserélődnek. Velem sem lesz ez másképp. Majd eljön az idő, amikor tovább kell állni. Ahogyan eljött itt és most.
¶ ízed
Vékony ujjai közé vette a ribizlifürt szárát és mohón fejtette le róla a pirosló szemeket, melyek rendre eltűntek ajkai között. Egymás után követték egymást a fürtök. Szinte a számban éreztem a ribizli szemek savanykás ízét, amely lassan, ám kérlelhetetlenül árad szét az ízlelőbimbók erdejében. Aztán eszembe jutott a csókja, s az emígyen szembetűnő hasonlóság. S amíg az immáron lecsupaszított magányos fürtöket néztem, nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy már nem szeretném érezni ízét a számban.
Mezítláb állt a morzsákon, melyek felszisszentek súlya alatt. Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy milyen is az, amikor két kiszáradt ajak egymáshoz ér. Ott csüng rajtuk a vágy, de valahol mégis oly idegenek. Vagy akár említhetnénk az izzadt bőr sós ízét.
¤Látomásaim közben rendre értelmüket vesztik a szavak.¤
Pisze orrával óvatosan egy picit hozzáér a virágok szirmához, s azok kedvesen megcsiklandozzák őt. Mosolyog rájuk, s ők odavannak a mosolyáért. Héne után megfordulnak a virágok.
Lassan elhalványulnak a fények, s a hangok értelmetlen masszává folynak össze. Furcsa árnyak nyúlnak óriássá, vékony kezeiket nyulánk testükhöz szorítva. Egy utolsó erőtlen illat csiklandozza meg orromat. Aztán úrrá lesz rajtam a süppedés, s elhallgat a csend, kialszik a sötét. Elalszom, de a világ rohan tovább.
Zilált. Minden erejéven levegő után kapkodott. Kitakarózott és felült az ágy szélére. Forgott vele a világ. Az orrából meleg kék vér csörgedezett. Megpróbált felállni és tenni egy lépést, de a sűrű fű bilincsként fonódott lábai köré. A szobaajtóban ismerősök álltak csendben, érdeklődő tekintettel. Kinyújtotta feléjük a kezét, de azok elfordultak. Közben valaki hegedülni kezdett az erkélyen és pillangókat engedett be a nyitott ablakon keresztül, s azok a polcon álló vázára szálltak, amelyben lassan felkelt a nap. Térde rogyott. A ruhája töredezni kezdett és üvegszilánkok hullattok alá a mennyezetről. Aztán lassan elcsendesült minden. […]
¶ bajusz
Ott feküdtünk a fűben és néztük a nagy kékséget odafent. Egyetlen kósza felhő sem volt az égen. Ekkor Bé hirtelen felült és jobb kezével kotorászni kezdett a táskájában, miközben a ballal azt a fűszálat szorongatta, amit az imént még olyan nagy odaadással rágcsált. Megvan! – mondta lelkesen és egy tábla csokoládét húzott elő a táskája mélyéből. Az pedig fogta magát és unottan lekonyult, olvadtságáról tevén tanúbizonyságot. Bé egy pillanatig töprengve nézte, majd óvatosan felnyitotta, belemártotta a mutatóujját és bajuszt rajzolt magának a barna masszából. Szeretnél így is? – kérdezte nevetve. S én szerettem.