Az idő negyvenkét óra harminchat perc harmincegy másodperc és lassan növekszik. De nem így Dimitrij Bukatov számára. Neki az idő múlása most nem más, mint néhány izzadságcsepp, mely időről-időre végiggördül a tarkóján, egészen az inge nyakáig, apró nedves foltot hagyva maga után.
Mozdulatlanul ül az íróasztalánál, mögötte az ablakon túl lassan kigyúlnak a város fényei, míg odalent a délutáni csúcsforgalom hömpölyög a külvárosi kerületek felé. Jobb keze a kihúzott fiókban pihen a fekete bársonyon fekvő revolveren. Mellette elszórtan hever nehány arany színű töltény. Ekkor ajtónyílás zaja hallatszik.
– Uram… – szólal meg bátortalanul a szobába félig belépő nő.
– Natasa, külön meghagytam magának, hogy senki se zavarjon, amíg nem szólok – förmed rá Dmitrij gondolataiból feleszmélve, de tekintetét nem emeli fel.
– Ne haragudjon uram, de a felesége a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen szóljak a délutánra megbeszélt…
– Nem felejtettem el Natasa, nem felejtettem el…
Az ajtó tompán becsukódik, s nyomában még némi parfüm illat lengedez tétován. Dmitrij lassan az asztalon fekvő naptárra néz, lapoz egyet, majd tekintetével elidőz egy pirossal bekarikázott bejegyzésen; negyvenháromtól negyvennégy óráig Tányát szeretni. Közben megigazítja a nyakkendőjét és erőtlenül nyel egyet.
– Álmos vagy? Aludjunk?
– Figyelj, te ilyenkor hozzám beszélsz?
– Ezt most hogy érted?
– Az megvan, hogy én csak a képzeletedben létezem?
– …
– Na jó, hagyjuk! Fáradt vagyok most ehhez. Lekapcsolod a villanyt?
¶ csábítás
Egy doboz csoki bonbon telepedett az éjjeliszekrény szélére úgy másfél héttel ezelőtt. Egészen apró doboz volt, kilenc kis csokoládé kockával. Már-már úgy tűnt, hogy kezdi otthon érezni magát, mert a legutóbbi alkalommal is nagy gonddal körül lett törölgetve, akárcsak a festett porcelánok a polcon. Nem is számítottam hát rá, hogy Bé ma meg fog állni mellette, a kezébe veszi és megszimatolja. Kinyitotta, kivett belőle egyet és az orrához emelve elmélázott azon, hogy vajon belül is ugyanolyan illata lehet-e.
– Hát persze, ezek a csokoládék már csak olyan huncut teremtmények, hogy kívül finom édes illatot hazudnak, belül meg mondjuk spenótból vannak tükörtojással – mondtam neki viccelődve.
Erre ő fogta magát és ezen felbátorodva kibontotta.
– Jó, akkor ezt most félbeharapom a bizonyosság végett – s már a szájában is volt –, de nem nyelem le. Ha akarom még össze is tudom ragasztani! – vágott vissza csillogó szemekkel, mint aki komolyan gondolja. – Sőt! Tulajdonképpen el is időzhetne a számban – folytatta az előbb gondolatmenetet –, mert amíg nem nyelem le, addig még tökéletesen visszaállítható az eredeti állapot!
Ó, édes csábítás! Csokoládé a neved! Természetesen a bonbon nem alakult vissza az eredeti formájába, mert miért is tette volna? Ellenben a maradék nyolc testvére is a kóstolás áldozatává vált, mondván, hogy nem reprezentatív a minta és ezért további észlelésekre van szükség. Így lett hát – némi élvezettel – feláldozva mind a kilenc a tudomány oltárán. De legalább legközelebb már csak a porcelánokkal kellett vesződni.
¶ eszmélet
Már egy órája vonaglott az ágyon. Fejét a párnába fúrta. Kezével görcsösen belemarkolt a lepedőbe, s úgy szorította, hogy az már fájt. Tekintetét a plafonra szegezte, visszatartotta a lélegzetét, s a lábával rúgott egyet. Teste percről-percre gyengébb és erőtlenebb lett. Arca lassan kifakult. Megpróbált felállni, de esetlenül rogyott le a földre. Hátát az ágynak támasztotta és körülnézett. Már nem voltak színek, csak torz formák. Egyre zajosabb lett a kép, majd kisvártatva elszakadt a film.
Vaszilij szíve délelőtt tíz óra harminchat perckor megállt. S ugyanekkor megszűnt szeretni ezt a világot. Teste élettelenül zuhant alá, miután lábaiból elillant az élet. Felocsúdni sem volt ideje. Vastag posztókabátjába burkolózva tompán roskadt a pályaudvar előtti lépcső alsó fokaira. Jobb keze félig kinyújtva, tenyerével felfelé hevert a kövön. Bal keze a zsebében maradt egy régi zsebórát markolva, mely napjában csak kétszer mutatta a pontos időt. Tíz óra negyvenet.
¶ vörös
Hajnali kettő is elmúlt már. Óvatosan csukta be maga mögött az ajtót. Lassan, halkan szabadult meg a ruháitól a fürdőszoba felé tartva. Kezét az arcához emelte. Még érezte rajta az illatát. A vágy és vágyódás semmihez sem fogható bódító illatát. S ahogy nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát; egy pillanatra még belényilalt az íze, mely megfakulva keveredett sajátjával. Felkapcsolta a villanyt. A zuhany alatt még utoljára végigsimogatta bal karját, mely még most is borsózva emlékezett az első pillanatra, mikor bőre a bőréhez ért. Ezernyi vízcsepp milliónyi nyelve próbálta lenyalni testéről az emlékeket. Csak ott legbelül, ott mélyen bent nem volt semmi, ami enyhítette volna a be-bevillanó képek felkavaró kavalkádját, miközben a lefolyóban keringő víz lassan vörösre változott.
¶ tétován
Álltunk a tengerparton. A hajunkat kócolta a szél. Azt mondta; ott szeretne tudni a csókja másik oldalán – közben a lábával tétován rajzolt a homokba. S valami olyasmit is még, hogy az igazán kedves emberek túl jók egy kapcsolathoz.
Aztán már csak a sirályok hangját lehetett hallani. A rajzot pedig elmosták a hullámok.
Vannak dolgok, amik már nem változnak. Egy nyári délutánon Bével álltunk a múzeum pénztáránál kígyozó sorban. Nehéz, súlyos ajtón át áramlottak ki s be az emberek. Egy sokat látott ajtón, aminek már minden mozdulat fájt. Az előttünk álló srác meg is jegyezte a kedvesének, hogy bizony nem ártana már megolajozni. Közelebb léptem Béhez és halkan odasúgtam neki, hogy szerintem meg pont így jó – elvégre a múzeumokat pont így szeretjük. Bé elmosolyodott s csillogó szemmel azt mondta, hogy nagyonis, majd kedvesen átölelt. Hát igen… vannak dolgok, amik már nem változnak.
Ott feküdtek ártatlanul, szorosan egymás mellett a plafont bámulva. Újra és újra megszámolták a mennyezet apró repedéseit. Napjában többször is. Akkor is éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor belépett a konyhába. Sietve felkapta a kulcsomót az asztalról és táskájába dobta hanyag mozdulattal. Bal kezével a fehér porcelán felé nyúlt. Édes tekintetek követték minden rezzenését. Úgy választotta ki egyiküket, hogy közben rájuk sem nézett. Az pedig izgatottan fészkelődött meleg ujjbegyei között míg végül az ajkához ért. Íze lassan áradt szét a szájában, s ő végtelen megnyugvással bújt hozzá a nyelvéhez, mosolyogva csiklandozva meg az ízlelőbimbóit.
Kissé kelletlenül ugyan, de egy apró lyukat talált magának a nap a lusta felhők szedett-vedett szőnyegén. Egy kicsiny rést, amit még nem foltozott be az ősz. S ezen az apró résen vékony napsugarak szaladtak a föld felé egymással kergetőzve. Így történhetett, hogy azon a délutánon egy kósza, kíváncsi fénysugár lesett be a sötétítő függöny nehéz szövetei között. Végigsimogatta a süppedős szőnyeg színes mintáit, majd egy kicsit szemügyre vette a kanapé faragott lábát. Aztán felugrott az ágyra és megcsiklandozott egy alvó barna plüssmackót, mely álmában elmosolyodott kicsit. De nem időzött el ott sem sokáig. Egy szökkenéssel az asztalon termett és elnyújtózott a fényes lakkozott felületen, színes ceruzák társaságában. Viszont ott sem érezte igazán jól magát. Minden erejét összeszedve ugrott hát egy nagyot és a falon logót kép színes virágkelyhében találta magát. Azt mondják végül ott halványodott el. Vagy talán csak a virág kezdett el ragyogni? Már nem tudni biztosan. De annyi bizonyos, hogy ő volt annak az ősznek az utolsó igazi napsugara, mely még szívében hordozta a nyár melegét.