Már egy ideje formálgatta magában ezt a mondatot, alaposan ízlelgetve minden egyes szavát. De bárhogyan is próbálgatta, valahogyan nem állt össze a kép. Nem akaródzott odatennie a pontot a végére. Hiányzott még belőle valami, ami ívet adott volna neki, amitől hirtelen értelemet nyertek volna a kusza gondolat töredékek. Aztán végül erőt vett magán és nekifogott. Bátortalanul és akadozva hagyták el ajkát a hangok. Csak az a pont, csak az hiányzott oly nagyon. S hiánya nyomán fájón lebegtek a szavak, nem múló űrt hagyva maguk után.
Kezébe fogta a gyűrött papírt s a doboz köré csavarta. A korábbi hajtások emléke nyomán próbálta elegyengetni a makacs ráncokat és hullámokat. Majd végül a masni is a helyére került. Mikor elkészült, visszatette oda, ahol először találta. Kiment a szobából, majd néhány pillanat múltán újra visszatért. Szemei csillogtak, arcára mosolyt rajzolt az öröm, mikor meglátta a színest dobozt az asztalon. Nagy lelkesedéssel kezdte bontani az ajándékot, de közben vigyázott arra, hogy nehogy eltépje a papírt, mert később még vissza szerette volna csomagolni. S így ment ez még jó néhány alkalommal.
S miként gyermekkorunkban az ajándékokat; úgy szeretjük időről-időre elővenni legkedvesebb emlékeinket, hogy ki- és becsomagolva újra és újra átélhessük őket.
Csípős szomorúság költözött a levegőbe azon a reggelen. Kósza felhőket sóhajtottak az emberek kabátjaik rejtekéből, melyek nyomán ezüstös könnyeket hullatott az ég. A közeli templom órája már majdnem elütötte az egészet, amikor valahol nem messze két kéz bátortalanul összeért. Akkor egy pillanatra megállt az idő, elakadtak a szavak, s némán csüngött egymáson két ajak.
Csak az eső duruzsolt szűntelen; lassan mosva el régmúlt csókjaink egyre halványuló ízét.
Nem kérdeztük miért, csak szerettük egymást. Nem kutattuk az okát, nem bonyolódtunk kényes fejtegetésekbe. Játék volt az egész, s mi mindig benne voltunk a mókában. Néha csokoládét csempésztél a kabátom zsebébe, s én mosolyogva majszoltam, mikor megtaláltam.
Álmos reggelek tompa kábulatában úszva csak lassan bontakozott ki előttünk a valóság; a színek kifakulnak, a szavak megkopnak, s egy idő után már az ízek sem olyan élénkek és izgalmasak, mint annak előtte.
Napsütéses tavaszi reggel volt. Kicsit talán fújt a szél, mert a fák ide-oda mocorogtak, mivel nem látták egymástól rendesen ahogyan Bé éppen a boltból igyekszik hazafelé.
A liftben egy kissrác nagy kerek szemeivel először a lift gombjaira, majd Bére nézve megkérdezte, hogy – Hányadikra tetszik menni?
Hiába, mindannyiunk életében előbb-utóbb eljön az az idő, amikor már a hányadikra tetszünk menni.
Csak cipőjének kopogása köszönt vissza az utca másik oldaláról. Megállt és tapogatni kezdte a zsebeit öngyújtó után. A távolban mentőautó hasította ketté a hajnali csendet. Rágyújtott és a füstöt kifújva nézte, ahogyan közeledik kéken pislogva be a kapualjakba. Aztán a következő sarok elnyelte a hangot és a fényt. Elnyomta a csikket és továbbindult.
Lassan, hangtalanul bújt ki a paplan alól, a kilincset óvatosan lenyomva surrant ki a résnyire nyitott ajtón. Éppen hogy csak hallani lehetett, ahogy meztelen talpa a konyha kövéhez ér. Vizet engedett egy pohárba, hogy enyhítse szomját, majd visszasietett. Útközben néhány porszem ragadt a talpára, melyek közül a bátrabbak még az utolsó pillanatban elrugaszkodtak és a földet érés után begurultak az ágy alá. Ott aztán izgatottan mesélték a zajra felijedő álmos porcicáknak kalandos utazásuk történetét.
A kulcs csörrenve-csúszva állt meg a konyhaasztalon. Sötét kávészemek néztek értetlenül egymásra, majd az iménti fényesség után ismét elsötétült előttük a világ. Najan kinyitott egy üveg bort, töltött magának, majd bement a szobába. Leült a földre és hátát az ágynak támasztotta. Száraz vörös a száraz vöröshöz ért.
Sötét volt. És csend.
Najan a kanapén ült szótlanul és bal kezével az öngyújtójával játszott szemlátomást idegesen. Már egy ideje hallgatta őt s azon tűnődött, hogy milyen sekélyesek is ezek a szavak. A következő pillanatban felállt, odament az ablakhoz és rágyújtott. Lent az utcán lassan araszoltak az autók a kora esti forgalomban. Ahogy ott állt a fényben a kifújt füst sötét sóhajként hagyta el ajkait.
– Amúgy ezt pontosan hogyan is gondoltad? – szakította félbe megunván a magyarázkodást.
– Hát, igazából nem gondoltam, csak azt hittem, hogy esetleg te… – hangzott a bizonytalan válasz.
– Majd én… na persze.
S ahogy ezt kimondta újra eszébe jutott, hogy reggel elfogyott a kávé és a bolt egy óra múlva zár.
¶ oroszlán
Az egyik téli napon az ágyon ért minket az este. Lassan lopódzott be a szobába az ablakon át, nesztelen lépteivel macska módjára cserkészve be a nap utolsó erőtlen fénysugarait. Bé kikászálódott az ágyból s meggyújtott néhány mécsest, majd visszafelé négykézláb mászott felém. Mikor fölém ért kócos haja hatalmas sörényként díszelgett fején, s én akkor azt gondoltam, hogy ő bizony egy oroszlán – nem gondolván bele e nyílvánvaló képzavarba. Nem is igazán juthatott eszembe más, mint hogy én bizony szívesen leszek védtelen áldozat, mert ki nem adná meg magát önként egy ilyen barna szempárnak, legyen az bármilyen veszedelmes is.