Az üveg mögött egy kisvasút rótta köreit, az állomásnál meg-megállva. Odafent a polcon egy maci ült csendben, fejét kissé jobbra billentve. Odanyomta az orrát a kirakathoz, hogy jobban lássa. Fázott. Ruhája csurom víz volt. A közelben éppen pirosra váltott a lámpa, s egy csapzott kutya szaladt át a zebrán a fényszórók által megvilágított esőfüggönyben. Valaki várakozott a szemközti sarkon egy fekete ernyő alá bújva. Aztán a lámpa sárga lett, majd zöld, s lassan, komótosan minden folytatódott tovább…
¶ végül
Persze lehetett volna másként is. Csak néha ki kellett volna mondani azokat a szavakat és szabadjára engedni a dacos tekintetek mögött megbúvó mosolyokat. De végülis mindegy már. A kulcscsomók karikáiról lekerülnek az ismerős zárak nyitói és gyűrött szatyrokban gazdát cserélnek a ruhákba ivódott megfakult illatok.
Sötét volt. Csak egy fénycsóva világította meg felülről, árnyékba rejtve arca gömbölyű gödreit. Egy apró rovar repdesett körülötte be-belépve a reflektor által hasított fényárba. Néha egy-egy pillanatra megérintette szőke haját, majd bátortalanul odébb ténfergett, mint aki megijed attól, hogy mit tett.
Az első sorban egy öreg úr ült, ölében nyugvó, összekulcsot kezei között egy kicsiny napraforgót tartva. Az pedig csak nézte vágyakozóan ezernyi szemével, amint az apró porszemek meg-megcsillannak a reflektor fényében, s eközben a ráncos kezek között néha billegett kicsit.
A fák koronája boltívként hajolt a sétány fölé. Az ágak között átszűrődő reggeli napsütés tarka mintákat rajzolt a földre. Még érződött a levegőben a hajnal illata. Sietősre vette a lépteit. Egy pillanatra megállt és körülnézett, majd egy hirtelen mozdulattal levette a kabátját és a bokrok közé hajította. Elindult a rét felé, de alig tett meg néhány lépést, amikor újra meg kellett állnia. Érezte, ahogy a kabátja belső zsebében levő fegyver a mellkasához nyomódik. Levette és az előbbinél nagyob gonddal rejtette el egy fa mögé, ahol nem szúr szemet az arra sétálóknak. Tovább indult, s hamarosan elérte a rétet. A reggeli harmattól nedves lett a cipője. Nem szerette ezt. Igyekezett nagyobbakat lépni, hogy minél kevesebb harmatcsepp keresztezze útját. Melege volt. Kibújt a kabátjából, s ahogy kezében fogta, valami kemény tárgyat vélt felfedezni benne. Ekkor neszt hallott a háta mögül, de még mielőtt hátra tudott volna fordulni előreesett arccal a fűbe. Súly nehezedett a hátára, moccanni sem bírt. Oldalra fordította a fejét. Egy százszorszép nézett rá. Szirmain csillogva játszott a reggeli napfény.
Leült a hamutartó mellé a földre. Hátát az ágynak támasztotta és kezével átkulcsolta a térdét. Ekkor vette észre a szeme sarkából az ágy végénél heverő öngyújtót. Esetlenül feküdt ott, ahogyan az elvesztett tárgyak szoktak. Atte öngyújtója volt. Najan hosszasan, mozdulatlanul nézte. Az első könnycsepp tétován, egy pillanatra meg-megállva gurult végig arcán, hogy aztán még utoljára a combját érintve kilehelje lelkét a padló barázdái között. Még sokan követték.
¶ fecni
Csak az ajtó halk kattanása törte meg a lépcsőház álmos reggeli csendjét. Lassan elindult lefelé, kezével meg-megérintve a korlátot. A kapun kiérve megállt és keresni kezdte az öngyújtóját, de csak egy régi, kimosott fecnit talált a bal zsebében. “mind egyedül vagyunk, csak néha megosztjuk egymással”
¶ utoljára
Najan az ágy szélén ült. Rágyújtott egy cigarettára, majd a következő pillanatban idegesen elnyomta az üveg hamutartóban, amit előzőleg a bal térdére tett. Letette a hamutartót a padlóra. Kintről a redőny résein át beszűrődő fény csíkosra festette fedetlen testét. Nem szólt egy szót sem. Atte egy ideig még nézte karcsú vonalait, majd öltözni kezdett. A hamutartóban az eloltott csikk összeszedte minden erejét és még egyszer, utoljára egy pillantást vetett halvány vörösen izzó szemével a világra. Senki sem látta.
– Pedig én azt hittem, hogy…
– Sss! – sziszegte halkan, mutatóujját a szájához emelve. Majd a következő pillanatban ugyanazzal az ujjával megérintette Bé puha ajakait is. – Az már nincs többé. – búgta halkan, majd szavait elnyelte a vasárnap délutáni csend. Bé szemére csillogó könnyfátyol borult, miközben odakint éppen nyújtózott egyet a sütkérező cirmos…
Már hosszú percek óta a konyhaasztalnál ült. Tekintete egy fél szelet kenyérre szegeződött, miközben kezével az abrosz szélét babrálta az asztal alatt. Felette a lámpa még imbolygott kicsit. Halkan, félénken. Mert csend volt. Ordító csend. Csak egy tányér és egy pohár földön heverő szilánkjai jelezték az egykori zaj emlékét…
¶ nem így
Nem így képzeltük el. Nem ezekkel a kimondatlan hazugságokkal, a rossz helyre bevésődött ráncokkal, a bőrünk mélyére beivódott rég megunt illattal.
Te tiszta akartál maradni, én pedig csak ébren álmodni. Aztán valahol félrecsúszott az egész. Már nem is emlékszem, hogy mikor és hol. Azt mondtad; nem ezt érdemeltük. Nem ennek kellett volna történnie. Vagy legalábbis nem így.