Héne finom vállára gyakorta szállnak pillangók. S míg elidőznek nála; Ő beszélget vélük.
Bé belépett a szobába. A talpa alatt süppedős szőnyeget érzett. A nappali csillárjának fénye már az ajtótól pár lépésnyire a sötétségbe veszett. Ösztönösen nyúlt a kapcsoló után. Halk kattanás hallatszott. Lágy fény öntötte el a szobát. Régi bútorok illata csiklandozta meg az orrát. Bé egy pillanatig azt hitte, hogy tüsszenteni fog. Érezte, ahogy a csiklandozás egyre erősebb és erősebb lesz. Már szinte az egész orrát hatalmába kerítette, mikor is hirtelen egy szempillantás alatt eltűnt. A süppedős szőnyeg nagyobbik mintája egy polcos szekrényig vezetett. Játékosan követte a minta kanyarulatait, a lábait szorosan egymás után téve, ahogyan a gyerekek szokták. Ott állt a polc előtt. Régi könyven sorakoztak szorosan egymás mellett. Kivéve egyetlen, szemlátomást szándékosan kihagyott kis zugot. A halvány fény oda már csak alig ért el. Furcsa alakzat pihent mozdulatlanul a félhomályban. Ekkor belépett Té.
– Látom megtaláltad. – és miközben ezt mondta; szinte észrevétlenül mosolyra görbítette ajkait.
– Megtaláltam? – fordult az ajtó felé Bé – Mm… mit is? – nézett kérdőn Tére, majd újra a polc felé – Ja! […]
– Szerinted melyiket vegyem fel a kettő közül?
– Nekem teljesen mindegy.
– Mindegy? Úgy érted bármelyik jól állna vagy mindegyik rosszul?
– Úgy értem; a vacsorához mindegyik tökéletes. A szeretkezéseinket viszont már egyik sem tudja feldobni.
[…]
Fiatalok voltunk. Nem gondoltuk volna, hogy egyszer majd elfogynak a szavak. Izzott körülöttünk a levegő. Parányi szikrák pattantak ki belőlünk és mi kisgyerek módjára lelkesen kapkodtunk értük és élveztük ahogy megégeti a kezünket. A tűz játszott velünk. Belénk költözött és fűtött minket hideg téli éjszakákon a kapualjban állva. Bekaptad a legelső hópihét, én pedig este szívet rajzoltam a hátadra és te azt mondtad; pillangó.
Nem gondoltuk volna, hogy eljön az a nap.
Annyiszor el szerettem volna mondani, hogy néha mennyire üresnek és értelmetlennek találom öszötönök által vezérelt életünket. Annyiszor elpróbáltam magamban, hogy miként fognék hozzá. Hideg testek érintése és üres klisék tucatjai között próbáltam igent mondani a nemre. De persze csak néztem, ahogyan a régi falióra mutatója körbe-körbe jár. Pedig tudtam a megoldást és tudtam, hogy titkon te is tudod. De többé már nem oszthatjuk meg egymással.
emlékedre
Az ablakon beszűrődött egy reklámtábla fénye. Unottan kapcsolt ki és be. Lassan. Komótosan. Megvilágította az arcát. Még mindig ott állt a sarokban – szemben velem – zilálva, ahová az előző pillanat hevében szorítottam. Kócos volt és meztelen. Teljesen. Még smink sem volt rajta. Csak néztünk egymásra szótlanul. Nem értem hozzá. Élveztük a feszültséget, ami körülvett minket. Minden kis szikráját magunkénak akartuk tudni. Az utolsó pillanatig halogatva, hogy utána már senki és semmi ne tudjon megállítani minket. A nőt és a férfit.
Ezalatt a konyhában ütemesen csöpögött a csap. A szobában a falon a nagymutató utolérte a kismutatót. Lent az utcán pedig egy koszos újságlapot sodort ide-oda a szél.
Mintha mindez meg sem történt volna.
Néha azt hiszem, hogy létezem. Ilyenkor elképzelem, hogy körülvesz valami, amit mások világnak neveznek, s valami olyasmit művelek benne, amit egyesek életnek hívnak.
¶ megálló
Jöttünk lefelé az utcán egymás mellett. Fülledt nyári este volt. Egy kiállításról mesélt, amit még előző héten látott. Nagyon odáig volt érte. Azt mondta, hogy ez megmozdított benne valamit és hogy régóta várt már erre. Csendben hallgattam és közben fél szemmel figyeltem, amint az utca másik oldalán a lámpa körül rendületlenül kőröz egy éjjeli lepke. A cipőnk alatt sercegett a köves aszfalt. Lassan leértünk a völgybe. Egészen a megállóig kísért. Még nem lehetett látni a villamost, de már hallatszott a zakatolása.
– Nemsokára lecserélik ezeket a villamosokat. Pedig milyen jók ezek a fapadosok.
– Igen, ezeknek van még hangulatuk.
Közben megérkezett a villamos. Elköszöntünk. Kinyílott az ajtó és már majdnem felszálltam rá, amikor megfogta a karomat. Határozottan, de nem erősen. Visszafordultam. Ekkor megcsókolt. Pici puha csók volt. Hirtelen nem tudta hova tenni. Az ajtó berregője megszólalt és én ösztönösen felugrottam a villamosra.
– Holnap reggel elutazom Új-Zélandra. – mondta.
– Új-Zélandra? És mikor jössz vissza? – kérdeztem.
– Nem jövök vissza. […]
…ugyanazon a képen voltunk. Ott álltam tőled balra. A kedvenc ruhádat vetted fel aznap. Gyönyörű voltál és boldog. Megrészegített a tavasz illata. Nagy terveket szőttél a holnapokról és a holnaputánokról, s nem törődtél a tegnapokkal. Nem hagytad, hogy a múlt árnyai eltarakják a napot..
A szél kicsit összekócolta a hajadat. Morcos voltál érte, de nekem pont úgy tetszett. Szerettem elveszni a hajad tengerében…