Ott feküdtek ártatlanul, szorosan egymás mellett a plafont bámulva. Újra és újra megszámolták a mennyezet apró repedéseit. Napjában többször is. Akkor is éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor belépett a konyhába. Sietve felkapta a kulcsomót az asztalról és táskájába dobta hanyag mozdulattal. Bal kezével a fehér porcelán felé nyúlt. Édes tekintetek követték minden rezzenését. Úgy választotta ki egyiküket, hogy közben rájuk sem nézett. Az pedig izgatottan fészkelődött meleg ujjbegyei között míg végül az ajkához ért. Íze lassan áradt szét a szájában, s ő végtelen megnyugvással bújt hozzá a nyelvéhez, mosolyogva csiklandozva meg az ízlelőbimbóit.
Kissé kelletlenül ugyan, de egy apró lyukat talált magának a nap a lusta felhők szedett-vedett szőnyegén. Egy kicsiny rést, amit még nem foltozott be az ősz. S ezen az apró résen vékony napsugarak szaladtak a föld felé egymással kergetőzve. Így történhetett, hogy azon a délutánon egy kósza, kíváncsi fénysugár lesett be a sötétítő függöny nehéz szövetei között. Végigsimogatta a süppedős szőnyeg színes mintáit, majd egy kicsit szemügyre vette a kanapé faragott lábát. Aztán felugrott az ágyra és megcsiklandozott egy alvó barna plüssmackót, mely álmában elmosolyodott kicsit. De nem időzött el ott sem sokáig. Egy szökkenéssel az asztalon termett és elnyújtózott a fényes lakkozott felületen, színes ceruzák társaságában. Viszont ott sem érezte igazán jól magát. Minden erejét összeszedve ugrott hát egy nagyot és a falon logót kép színes virágkelyhében találta magát. Azt mondják végül ott halványodott el. Vagy talán csak a virág kezdett el ragyogni? Már nem tudni biztosan. De annyi bizonyos, hogy ő volt annak az ősznek az utolsó igazi napsugara, mely még szívében hordozta a nyár melegét.
Botladozva lépkedett alatta az út. Újra és újra talpához tapasztva süppedős beton fülét – nem hallva semmit. Éjfél is elmúlt már, nincsen adás. Csak néhány üres gondolat kapaszkodik még makacsul az imbolygó kerítésbe. Úgy tűnik karnyújtásnyira. Nekik már semmi sem fáj. De a következő sarkon ők is befordulnak majd. Néha mintha szembe is jönne valaki és mikor közel ér ásít egy nagyot. Olyankor kifordul magából a táj. Majd vissza. S így lüktet az élet téren és időn át. Csak ez a zúgás nem fér a fejembe. Nem hallom tőle a szirének ajkának édes dallamát.
Öltözni kezdett a hajnali félhomályban. Halkan, hogy ne ébresszen fel. Lábujjhegyen egyensúlyozva lépkedett a parkettán a tegnap este szétszórt, kihűlt darabjai között. A parkettán, aminek minden lépés fáj. A szemem sarkából figyeltem, hogy miként simul finom bőrére sokat látott hétköznapi jelmeze. Leült a kanapé szélére, s ahogyan arcát az ablak felé fordította néhány könnycsepp gördült le az arcán. De nem volt szomorú. Úgy vált meg tőlük, mint leveleiktől ősszel a fák.
Óvatosan feszült meg a kilincs rugója és halkan kattant a zár.
¶ vanília
Nyár volt. Tikkasztó hőség. Homlokán gyöngyözött az izzadtság. Már fél órája sétált az utcán mire végre talált egy fagylaltárust. Három gombóc vaníliát vett. Ez volt a kedvence. A nap sugarai fényesre nyaldosták a gombócokat, míg ő hősiesen próbált lépést tartani velük. Minden igyekezetének ellenére néhol átbukott az olvadt nedű a tölcsér peremén. Ajkaival utána kapott. Hangosan reccsent az ostya. De mind hiába, még így sem tudta elkerülni, hogy a fagylalt a kezére folyjon. Minden porcikájában gyűlölte ezt. Nem sok olyan dolog volt a világon amit jobban utált, mint amikor összeragadnak az ujjai. Aztán eszébe jutott, hogy ha megpróbálja zsebkendővel letörölni őket, akkor a puha papír darabkái beleragadhatnak a ragacsba. Undorral dobta be a tölcsért a legközelebbi kukába, majd a következő sarkon jobbra fordult. A fagylalt még egy rövid ideig hősiesen próbált küzdeni a meleggel a szemetes mélyén, majd végül feladta.
Szeretném érezni a vonatozás illatát. Elsuhanó házak, fák és életek felgyorsított filmjének mozivászna előtt ülve szeretnék elgondolkodni a létezés értelmén és értelmetlenségén. Fél szemmel meg szeretném lesni az összebújó szerelmes párt néhány üléssel előrébb, a nagymamát; miként okítja unokáját, a kalauzt; amint mindenki életéből elcsend egy-egy percet, a szemüveges öregembert; aki könyvéből csak ritkán néz fel, s a jól öltözött társaságot; akik éppen hevesen diskurálnak valamely aktuális történésről…
Meg szeretnék érkezni állomásokra, ahol sohasem jártam még, s el szeretnék indulni újabbak felé. Közben majd azt gondolom, hogy világgá megyek és ez az út örökké fog tartani, emígyen konzerválva magamban azt a furcsa érzést, ami azután maradt bennem, hogy utoljára láttalak…
Kezével görcsösen a földet markolva levegő után kapodott. Szilaj paripák vágtattak tajtékzó mellkasán, vadul taposva ki belőle élete utolsó emlékeit. Mikor végre lélegzethez jutott; forró lehelete tűzként perzselte a puszta kiszáradt talaját. Minden rémülten hallgatott, de fülében dobot pergetett a rettenet. Lehajoltam hozzá s a fülébe súgtam; ha haldoklasz is, csak csendben, ne ébreszd fel az alvó újszülött gondolatokat. Majd megfogtam kezét, hogy érezzem amint kiduzzadt ereiben miként üti az élet az utolsó taktust.
¶ némafilm
A koszos ablakon át nézte a rohanó tájat. Mezőket, házakat, embereket, akiket még sohasem látott. Egy idegen film szótlan szereplőit, akik most a vonatablak keretébe szorítva játszottak. Egy filmet, ami nem megállítható, nem visszatekerhető. A valóság színes némafilmjét, amely érintetlenül forog az üvegen túl…
¶ morzsák
Csak ültem ott szótlanul és hallgattam őt. Csendben figyelve ahogyan ajkáról elszakadnak a megrészegült szavak. Ő persze nem törődött velük; áthúzta, összegyűrte őket, hanyagul hajítva a sarokba a többi közé. Azok pedig hol a szemetesben, hol pedig a földön landoltak, megszeppenten pislogva egymásra.
Aztán eszembe jutott, hogy milyen veszélyes is ez; vadságával milyen alattomosan csempészi be az életembe a gondolatokat, amelyek majd lassan és precízen falják fel a bizalom utolsó morzsáit is.
Ökölbe szorított kézzel állt a tükör előtt. Karján kidagadtak az erek. Homlokán nyírkos veríték gyöngyözött. Nézte magát a tükörben, ahogy öregszik. Gyakran állt így előtte hosszú percekig vagy akár órákig. Nem szerette az időt, ami elmúlik. Az időt, amely kíméletlenül és alattomosan karcolja arcába a múlt emlékeit.
Hirtelen felsikított a tükörképe. Sima arcára éles fájdalommal ült ki a döbbenet. Csillogó tekintete lassan elhomályosult, miközben néhány darabja élettelenül hullt alá…