Lassan, a mélyben, a konyhába kúszik egy kósza gondolat.
– Hogy érted? – A lényeg. Hogy már magad sem tudod.
S nem félted többé, hogy másnap már nem fogom…
Ugye hallod? – a hangod – Vagy csak a semmit markolom?!
¶ éjjel
– Pedig én azt hittem, hogy…
– Sss! – sziszegte halkan, mutatóujját a szájához emelve. Majd a következő pillanatban ugyanazzal az ujjával megérintette Bé puha ajakait is. – Az már nincs többé. – búgta halkan, majd szavait elnyelte a vasárnap délutáni csend. Bé szemére csillogó könnyfátyol borult, miközben odakint éppen nyújtózott egyet a sütkérező cirmos…
Már hosszú percek óta a konyhaasztalnál ült. Tekintete egy fél szelet kenyérre szegeződött, miközben kezével az abrosz szélét babrálta az asztal alatt. Felette a lámpa még imbolygott kicsit. Halkan, félénken. Mert csend volt. Ordító csend. Csak egy tányér és egy pohár földön heverő szilánkjai jelezték az egykori zaj emlékét…
¶ nem így
Nem így képzeltük el. Nem ezekkel a kimondatlan hazugságokkal, a rossz helyre bevésődött ráncokkal, a bőrünk mélyére beivódott rég megunt illattal.
Te tiszta akartál maradni, én pedig csak ébren álmodni. Aztán valahol félrecsúszott az egész. Már nem is emlékszem, hogy mikor és hol. Azt mondtad; nem ezt érdemeltük. Nem ennek kellett volna történnie. Vagy legalábbis nem így.
…csak ültem ott, némán. A cukor pedig hirtelen utat tört magának a habon át a forró csokoládé sötét mélységeibe…
… elmélázott rajta, aztán felcsillant a szeme. Beleöntötte a tejszínt a teájába és gyermeki lelkesedéssel nézte a gomolygó gyönyörűséget…
…felvette az utolsó szem meggyet a tálból és a száránál fogva pörgetni kezdte – ujjbegyei között ide-oda morzsolgatva azt. A duci meggy pedig hűségesen rezgett és forgott az egykoron életet adó száron, még most is makacsul belékapaszkodva. Aztán hirtelen gondolt egyet és mégis elengedte. A pörgést zuhanás váltotta fel, majd egy puha huppanás, mikor megérkezett a konyha kövére. Még némi gurulás a minták között s végleg megállt az asztal lábánál. Testére néhány porszem ragadt, melyeket a kövezetről szedett fel magára. De ő rendületlenül mosolygott. S pirospozsgás arcán vele mosolyogtak a porszemek…
¶ döcög
– Döcög ez a szöveg… – mondta Bé, továbbra is a papírt fürkészve. – Valahogy nem jó a ritmusa – folytatta, s miközben ezt mondta, mintha egy huncut mosoly rajzolódott volna arcára. Egy óvatlan pillanatban kitette oldalra a jobb lábát, s a következő mondat már nem tudott időben megállni; óhatatlanul átesett rajta. Bé ártatlan szemekkel lehajolt érte, felvette, leporolta, megigazította a pontot a végén – mely az eséstől kissé elcsúszott -, majd a nadrágja egyik zsebébe csúsztatta. – Írd inkább azt, hogy pont-pont-pont! – nézett rám komoly tekintettel, s egy pillanatnyi csend után kitört belőlünk a nevetés.
…billegett a bőgő a sarokban… …bele-belekapott a húrokba egy fürge kéz… …táncolt a zongorán egy dallam… …szétolvadt a füstben egy cin… …bársonyos hang a fülemhez ért… …két korty száraz vörös között egy kósza mosoly… …s talán nem is volt való, mikor hozzám ért az a puha váll…
Nem hiányzik semmi más, csak egy öreg sercegő, kattogó lemez, melynek barázdáin szánkózik fel s alá a gramofon tűje. Nem hiányzik semmi más, csak egy karcos hang, mely maga mögé utasítja a pianínót és a bőgőt. Nem hiányzik semmi más, csak egy pohár whiskey s a csilingelő jégkockák, mikor belekortyolok. Nem hiányzik semmi más, csak egy kopott bőrfotel, mely magába húz s körülöttem összezárul a világ. Nem hiányzik semmi más, csak egy szó, amit lecsókolhatok ajkaidról; édes, sós, savanyú, keserű. Nem hiányzik semmi más…