A korlátra támaszkodva unottan pöckölte a csikket a forró esti szürkületbe. Az pedig vörös csíkot húzva zuhant alá, éppen csak elhibázva egy autót, majd földet érés után nem sokkal kihúnyt.
– Én sem akartam így ugrani – szólalt meg az erkély másik végén álló alak –, a parkoló autókra. Az ember legalább másnak ne okozzon gondot vele, nemde? – mosolyodott el kissé zavartan.
– Tessék? Ki maga és hogy kerül ide? – nézett fel rá a gondolataiból közökkenve.
– Jonathan. Jonathan Black. Itt laktam korábban. – mutatott az alak a szoba felé.
– Jonathan? Ez ugye nem a valódi neve?
– Nem, nem az. De tetszett és gondoltam miért ne hívhatnának így? – folytatta az alak barátságosan.
– Na figyeljen ide, miszter Jonathan – fordult az alak felé a homlokát ráncolva –; most visszamegyek a lakásba és amikor legközelebb kijövök már nem akarom itt látni – mondta lassan tagolva, a végén egy pillanatnyi szünetet hagyva, hogy nyomatéksítsa a szavait –, világos?
¶ világos
¶ illúzió
Tudod – szívott egy utolsót a cigijéből és a távolba meredve lassan kifújta –, amit érzel vagy gondolsz erről az csak számodra létezik – nézett vissza újra az asztal másik oldalán ülőre és közben gondosan elnyomta a csikket, majd hátradőlt –, a valóság egyfajta torz kivonata. Ami összetart benneteket az valójában nem létezik, pusztán illúzió. Egy kapcsolat csupán múló állapot, törékeny álom arról, hogy létezhet erős kötelék két különálló világ között. Pedig nem. Elég ennyi – csettintett a jobb kezével – és vége, darabjaira hullik. Akármennyire is szeretnéd, mindig egyedül leszel. Soha senki nem tudhatja, hogy pontosan mi zajlik benned és ezért nem is szerethet azért, amilyen igazából vagy… és ezen nem lehet változtatni. – S miközben a fejét csóválta hátranyúlt a kabátjáért, ami a szék támláján pihent.
– Máris mész? – kérdezte a másik.
– Ne haragudj, muszáj – bújt bele a kabát jobb és bal ujjába –, fél óra múlva találkozóm van az illúziómmal és előtte még virágot is kell vennem.
¶ játszani
– Eltökéltebben kellene játszani! – mondta Sarah Templeton az összecsukott esernyőjére támaszkodva a kora délutáni napsütésben. – Ebben így nincs semmi ráció. Marmerzié! – szólt a hátrébb álló nőnek, de nem fordult felé.
– Kérem, mutassa meg a fiúknak, hogy miként játszanak mifelénk! – folytatta. – Meggyőződésem ugyanis, hogy szív és lélek nélkül játszani a legsúlyosabb bűnök egyike.
Marmerzié kisasszony pedig lassan felhúzta a szoknyáját a jobb oldalán, közben ujjaival érzékien simogatva végig a harisnyáját. A fiúk dermedten figyelték. Elővett két fényes golyót, melyek a harisnyakötőjéhez voltak rögzítve egy bársony bugyellárisban. Megforgatta őket az ujjai között és kecses mozdulattal eldobta az egyiket, majd kisvártatva utána gurította a másikat. Míg az előbbi kiütötte a pályáról a porban fekvő kopott golyót, addig az utóbbi hajszál pontosan mellette állt meg.
– Nos, igen. – szólalt meg ismét Sarah Templeton, ajka szegletében visszafogott mosollyal nyugtázva a rögtönzött bemutató sikerét, miközben közelebb lépett az egyik fiúhoz. – Jegyezze meg fiatalember, s maguk is – nézett a távolabb állók felé -, hogy az élet szüntelen játék. […]
Valami volt a levegőben azon a délutánon. Bével sétáltunk a Dunánál és sokat nevettünk. Élveztük, ahogy a langyos levegő csiklandozza az arcunkat. Kifeküdtünk az egyik mólóra egymás mellé és néztük a nagy kék eget. Rég nem csináltunk már ilyet. A túlpart felett sárkány alakú felhők kergetőztek. Bé meg is jegyezte, hogy egyszer még belőle is lehet sárkány. Kicsi, zöld, egyfejű – viccelődött. Nem, belőled nem – feleltem mosolyogva. – Vagy ha mégis, hát Te lennél a világ legkedvesebb sárkánya.
És tényleg.
Igor Vasilenko kezével az erkély korlátjának támaszkodva figyelte a késő délutáni történéseket alant. A játszótéren gyerekek ültek a homokban, anyukák és apukák figyelő szemeinek tükrében. Odébb a padokon, ahová ilyentájt már árnyékot vetnek a fák, a környékbeli idősek pihentek. A percek a maguk szokott vidám-unalmas módján peregtek.
Igor Vasilenko a szájához emelte a jobb kezében pislákoló cigarettát és füsttel töltötte ki tüdeje legeldugottabb zugát is. Amikor kifújta, keserédes gondolatok hagyták el ajkait, melyek némi tétovázás után elenyésztek a légben. Elnyomta a csikket és bement a lakásba.
Az erkély üresen és mozdulatlanul nézett utána.
(Kicsi Ühü és az álmok világa – részlet)
Rózsaszín pirkadat lopódzott aznap reggel a Határtalan erdő mögé, hogy onnan lepje meg a völgyben élőket. Mi tagadás, rájuk is fért már némi vidámság, mert napok óta szürke felhők takarták el a szivárványos eget. Nem mintha nehéz lett volna elkergetni őket, hiszen köztudott, hogy a völgyben messze földön híres felhővarázsló él. Neki pedig igazán nem került volna semmibe vicces formára gyúrni az égen úszó szürke maszlagot. De most valahogy ő is lustának bizonyult és füle botját sem mozdította. Ezért történhetett meg az, hogy a környéken élők szomorkás unalomba süppedve várták a nap első sugarait. A napot meg ugye nem kell félteni, ha munkáról van szó. Nem csak hogy nem kell félteni, de példát is lehetne venni róla! Meg is kérte a reggelt, hogy gyönyörűséges színekkel kergesse el ezek a rút felhőket. Mert hát kinek jó az, ha nincsenek színek és a színekkel együtt vidámság sincs? Bizony senkinek.
Hát emígyen kúszott a rózsaszínes reggel, miközben Macskaféle – aki szerfelett mókás macska hírében állt – ámulva nézte a Felejtés hegyének lábánál ücsörögve. […]
Kedvtelen vihar előtti fülledtség volt. S ahogy hazafelé gyalogolt a lágy szellő néha ismeretlen távoli illatokat sodort elé. Illatokat, melyekről nem tudni kihez tartoztak egykoron és vajon miért eresztették szélnek őket ily hanyagul. Sohasem megélt pillanatok és érzések kósza emlékeit. Egy elérhetetlen világ tovatűnő színes kavalkádját.
Összeszorult a szíve. Könnybe lábadt szemmel folytatta útját. S miközben saját érzéseivel próbált hadakozni, már csak arra tudott gondolni, hogy sírni csak ott szabad, ahol senki sem látja.
A város felett táncol a parázs, mohón falja a pillanatot. Letekint néha, meg-meginog, úgy elengedné a tegnapot. Mintha választhatna, hogy maradna még, éjsötétbe rajzolva fényt. De nem lehet. Dolgos kezek fényesre festik lassanként a kék eget. S elalszik végül, utolsó sóhaja nyomán csak füst marad. Míg nézem őt bágyadtan hátamhoz dőlnek a szótlanul kék falak.
Szeme sarkából ráncok futottak szét, de lábuk alatt elfogyott az út. Messziről jöttek. Csillogó szempár kisérte őket és emlékek hintáztak alant; fakók és erőtől duzzadók.
S ha néha kelletlen ujja köré csavarta nap fakította tincseit, azok hát csavarodtak. Újra és újra. Míg jobb napjain a gömbölyű vidámságba barázdákat szántott egy huncut mosoly.
Évek múlva találkozunk. Te nem emlékszel rám, én meg nem ismerlek meg. Nem fog eszünkbe jutni az a téli éjszaka, amikor először láttuk egymást. A telefonfülkénél álltál, majd kergetőztünk az egyik autó körül. Belém karoltál s én biztos voltam benne, hogy Te vagy az. Bátortalanul meg-megérintettelek, hogy tudd mennyire vágyom rád. S te tudtad. Úgy aludtál el az ölemben, mint még senki más.
De évek múlva már nem emlékszel erre. Ahogyan arra sem, hogy vajon sz betűvel kezdődött-e a kérdésemre adott adekvát válasz.